Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)
III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI
Ez volt, a mivel a vitához hozzá akartam járulni. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) 1892—97. 24. A közoktatás helyzetéről a költségvetés tárgyalása kapcsán 1895. január 30. KN. 1892—1896. XXII. 204—210. ... [204] T. ház! Midőn a közoktatás felett folytatott vita során magam is kardot rántanék, hogy abban a nemes viadalban csekély tehetségemhez képest részt vehessek, ezt a kardot nemes párviadal szabályai szerint legelőször is tisztelettel meghajtom dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter úr előtt, a kivel összemérni óhajtom. Tisztelettel hajtom meg azt egy szaváért, a mely szó nagyjelentőségű. Az igen t. miniszter úr abban a búcsúiratban, a melyet a budapesti tudomány egyetem tanári karához intézett, úgy fejezte ki magát, hogy a tanári székről, mint eszményi magaslatról lépett mostani helyére mint vallás- és közoktatásügyi miniszter. Legmélyebben meg vagyok győződve arról, hogy a mikor a t. miniszter úr azt mondja, hogy a tanári hivatás eszményi magaslat, különösen pedig az egyetemi tanárság, ő azt a szónak komoly és nemes jelentősége szerint érti. O nem értette úgy, a mint azt újabb időben magyarázni szokás, hogy a tanár a tandíjakhoz képest így-amúgy kötelességet teljesít, és ha a tandíj dolga gyengén áll, akkor a tanár részéről a sztrájknak is bizonyos neme indokolva van. Tehát a szó nemes értelmében mondotta a t. miniszter őr, a mit mondott; így akarom én azt fölfogni. Valóban, t. ház, a tanári hivatás különösen a magyar nemzet kebelében és különösen most nemcsak egyike a legfontosabbaknak, hanem legfontosabb, tekintettel művelődésünk állapotára és a helyzetre. De azért én nem fogadom el a t. miniszter úr beszédjéből azt, a mit így mondott: buzdítólag kell hatni a tanárokra azáltal, hogy bizonyos rangbéli emelkedést juttassunk nekik. Itt osztozom Thaly Kálmán barátom nézeteiben, a ki azt mondta, hogy igyekezzenek érvényesülni a tudományos működés révén. (Helyeslés balfelől.) Az a tanár, a kinek a professzor czím nem elégséges, a ki hajhászsza a külső kitüntetést, s az anyagiakban a fokon túl járó követeléseket: az, L ház, nem az a tanár, akire Magyarországnak legelső sorban szüksége van. (Helyeslés.) Legyen ez, t. ház, általánosságban érintve, és méltóztassék ezt elfogadni beszédem exordiuma gyanánt. ... Hát, t. képviselőház, a mikor én a mostani közoktatásügyi minisztert a magaslaton látom, legelőször is eszembe kell, hogy jusson, hogy mennyire igazuk volt azoknak a képviselőtársaimnak, a kik folyton azt vitatták a társadalomban és a parlamentben is, hogy a római katholikus vallás üldözve van. Igazán üldözve van, mert hiába van a képzett protestáns, hiába a [205] képzett görög-keleti és hiába a görög katholikus, hiába a képzett unitárius, — zsidókról nem is beszélek, nehogy gróf Pongrátz Károly t. képviselőtársam kimutassa megszokott filoszemitizmusát, — mondom, hiába vannak ezek: ezeknek az az óriási előnyük, hogy sohasem foglalhatják el Magyarország kultuszminiszeri székét. De a mikor az államtitkárság betöltéséről van szó, tűvé téteik a parlament és a társadalom, hogy hol is lehetne már mostan egy protestáns férfiút, — a többi felekezetekről nem is szólva — kapni, csakhogy enyhítsük azt a nagy áldást, mely abban áll, hogy csak katholikus ember lehet miniszter; enyhítsük az által, hogy annak legalább államtitkára protestáns legyen. ... [206] És legvégül, t. ház, legigazabb volt az a mondás, hogy a vallás nem is tartozik ebbe a házba, a hol annyi felekezet van képviselve. Tessék kimondani azt: (Halljuk! Halljuk!) hogy minden vallás szabad, egyetlen korlátja a büntető-törvénykönyv és a tiszta erkölcsi érzés, de a képviselőházból ki van rekesztve, minden felekezet tartson magának annyi és olyan papot, a hányat és a minőt akar és bir. (Helyeslés a szélső balon.) ... Én már meghajtottam kardomat a t. miniszter úr előtt és felveszem beszédem fonalát ott, hol azt hiszem, az legindokoltabb is. Az összes közokatásügyi fogyatkozások, amelyek Magyarországon tényleg megvannak, csak egy módon szüntethetők meg, ez a mód pedig az, hogy a tanerők képzését komolyan vegyük elé. (Helyeslés.) Én nem akarok példálódzni. Engem akkor, midőn ezt a kérdést fejtegetem, tisztán csak lelkiismeretem s mondhatom: hazám és közművelődésének érdeke vezet. Arról én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy minden csak experimentáczió, a mi nem odatörekszik, hogy mindenekelőtt a tanerőket a kultúra minden fokán jókká és szolidakká tegyük.
