Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ

azon általános politikai elerkölcstelenedésre való tekintetből meg kell-e feszíteni nemcsak a pártoknak, hanem minden komolyan és tisztességesen gondolkozó magyar hazafinak minden erejét, hogy ezt a sorvasztó, jellemtipró rendszert egyszer már kiirtsuk a társadalomból, a politikai terétől mindenünnen." Az 1894-i költségvetés tárgyalását használta fel (1892. november 11.) arra, hogy az ország politikai helyzetéről fejtse ki véleményét [1892—97:2.]. Beszédének indítása rámutat a dualizmus parlamentarizmusának munkamódszereire: „T. képviselőház! Úgy tapasztaltam, hogy e ház költségvetési tárgyalására vonatkozólag egy áramlat keletkezett, a mely különösen az ellenzéket abba a helyzetbe igyekszik juttatni, hogy tisztán csak ú.n. budget-beszédeket mondjon, bírálja meg a költségvetést szerkezete szerint és kerülje ki mindazt, a mi ezen áramlat állítása szerint ezen költségvetéshez nem tartozik." Ehhez a tendenciához — természetesen — nem óhajtott alkalmazkodni, s elsősorban az országra, a képviselőházra és a kormányra nehezedő kötelező lojalitás haszontalanságát és következményeit boncolgatta: „Nekem az örökös lojalitás feltukmálásához és feltolásához volna már egyszer egy szavam. ... Én itt Magyarországon egy rendszert és egy veszedelmet látok ebben az örökös lojalitás felkínálásban és árubabocsátásban. Meg mondom miért. A viszony a nemzet és a korona közt kölcsönös, a lojalitásnak is annak kell lenni, annyit ád a nemzet és esetleg a törvényhozás, a mennyit ád a korona maga." Az egyoldalú lojalitást igazságtalannak tartotta. Kárhoztatta azt a tényt, „hogy a kormányban nincs és nem is lehet önállóság; nem lehet semminemű kormányban mindaddig, a meddig a szerencsétlen kapcsolat Ausztria és Magyarország közt fennáll." Nem lehet önálló felfogásunk, mindig függeni fogunk a másiktól, az erősebbtől. Ez azután megakadályozza a nemzetet a haladástól és fejlődéstől, s ennek az anyagi korlátai is meg vannak. Beszédében rámutatott arra is, hogy Ausztria felhasználja a nemzetiségeket a magyar nemzeti mozgalmak megfékezésére. Az egyetlen megoldást a független magyar állam megteremtésében látta. Négy héttel később, 1893. december 13-án, még ugyancsak a költségvetési vita kapcsán visszatért a dualizmus és a függetlenség alternatívájának elemzéséhez. Az okot itt Apponyi Albert nagyhatású beszéde szolgáltatta, amelyben, pártálláspontjának megfelelően, az 1867-es kiegyezés közjogi helyzetét pártolta. Herman viszont azt állította, hogy kormányok cserélődésével nem oldható fel az alapvető probléma, mert mindegyik 67. alapján áll: „Mert meggyőződésem az, hogy a 67-iki kiegyezés alapján következzék kormány Magyarországon bárkinek a vezetése alatt, az soha sem fogja elérhetni azon czélt, melyre törekednünk kell: Magyarország önállóságát és függetlenségét, szóval önrendelkezési jogát." Itt megint utalt a baloldali mozgalmakra az anarchistákra, (pl. Oroszországra is), amelyeket leginkább külső országokból irányítanak. Állást foglalt a háború ellen is: „Mert én háborúra vágyó czivilizált népet nem ismerek, olyannak létezését egyáltalán tagadom." Ismételten kinyilatkoztatta, hogy az ország függetlenségét tekintette egyetlen elfogadható távlati lehetőségnek, amelynek mindig ellene munkálkodik minden magyar kormány: „Minthogy én a t. kormány politikájában is csak azt látom, a mi a megelőző kormányokéban volt: az inferioritást a monarchia másik felével szemben..." 1894. március 16-án, napirend előtt, többen szóvá tették a Pesti Napló c. lap Kossuth Lajosra vonatkozó hirdetését, ezek sorában szólalt fel Herman Ottó is, de amikor kiderült, hogy nem a napirendhez szól hozzá, az elnök elvette tőle a szót. Ennek következtében még ugyanezen a napon ismét szót kért. Beszédében alkalmazkodni akart a napirendi