Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

I. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI TEVÉKENYSÉGE

most; mert érzem és tudom, hogy nemzetem legszentebb jogainak megvédésében emelem fel szavamat." Fontosnak ítélt téma a magyar közigazgatás bizonyos reformja. Ez alkalommal is a természetelvűségből, az evolucionista szemléletből kiindulva a társadalmat élő organizmusnak tekintette, „amelynek megvan a maga fejlődése". Ebből következik, hogy nehezen lehet mesterségesen ebbe beavatkozni, de a helyes út a „közszabadság" biztosítása, amely a szabad fejlődés biztosításán nyugszik. Majd ebből levonja, „hogy az absolutisticus felfogás a kőkorszaktól kezdve minden korban uralkodott". Alapelvként pedig a következőket hangoztatták: „éltek a phrasissal itt is, másutt is, hogy tudniillik ők a népek gondviselői, boldogítói". A tárgyalt törvényjavaslatot pedig abszolutisztikusnak minősítette, ebben a szituációban ragaszkodott a régi, történeti megyékhez, illetőleg az 1848—1949-ben megalkotott törvényekhez: „Hát lehet-e tagadni, t. ház, hogy annak a nagy, felséges felbuzdulásnak, mely 1848-hoz vezetett, más volt a fészke és tulajdonképpeni központja, mozgatója és összefoglalója, mint a magyar megye?" Ezen a csatomán jutottak Magyarországra modern európai politikai eszmék, s ennek lett a következménye a „vér nélküli forradalom" (KN. 1887—92. XXIII. 293—297.). Az osztrák-magyar államvasút magyar vonalainak megváltásáról szóló törvényjavaslat általános tárgyalása alkalmával kért Herman Ottó ismét szót 1891. június 24-én [18]. Mint ellenzéki képviselő előre bejelentette, hogy „a törvényjavaslatot nem fogadom el". Állásfoglalását természetesen megindokolta: Kifogásolta az államosítás eszméjét, amely szerinte „az állam fogalmát substituálják a társadalom tevékenységének helyébe... Én az államosításnak ezt az örökös hirdetését rendkívül nagy veszedelemnek tartom, mert lépten nyomon azt tapasztalom a társadalomban hogy ott, a hol egyéni iparkodásnak, vagy szövetkezésnek, vagy egyes kereseti ágak szövetkezetének kellene az actiot kifejteni és egészséges életet fejleszteni: ott már a magyarság nagy része kezdi a kezeit ölébe rakni és azt mondja: államosítani kell." Mint mindig itt is a két ország érdekeinek különbözőségét hangoztatta: „... mert hiszen azt mindenki tudja, hogy Magyarország és Ausztria közt nem érdekközösség, hanem sokban érdekellentét áll fenn." Hátrább így folytatta: „... mi nem vagyunk önállóak és függetlenek — fájdalom — hogy nem folytathatunk önálló és független gazdasági, sem kereskedelmi, sem ipari életet, tehát politikát sem..." (KN. 1887—92. XXV. 36—38.). A Herman Ottó-i politizálás sarkköve a monarchia és a dualizmus tagadása, illetőleg az önálló, független állam elérésének óhajtása. Mindent ezen a szemüvegen át szemlélt, mindent ezen vélt vagy valós érdeknek rendelt alá. Ezt igazolja a magyar nemzeti politizálással foglalkozó beszéde [19] 1891. október 22-én, amikoris a ház „Az indemnity-törvényjavaslatot tárgyalta: "Nos tehát a nemzeti politikát intensive, úgy, hogy az valóságos nemzeti politika legyen, csak úgy lehet folytatni, ha minden másra való tekintet nélkül intensive és extensive kizárólag a nemzet érdekeinek szempontjából árul el, ha nem tartozunk tekintettel lenni sem külön dinasticus érdekekre, sem államok érdekeire, melyek velünk bárnimémű kapcsolatban vannak, hanem egyedül az az irányunk és ha meg van erre a lehetőség is, hogy tisztán a magyar nemzet érdekei szempontjából intézzük minden lépésünket." Mindebből azt is következteti, hogy „közösügyes alapon magyar nemzeti politika" nem művelhető, s hiába alkotmánytisztelő a monarchia trónján ülő személy „nem indulhat ki soha nemzeti érdekből, csupán dynasticus érdekből". A hadseregek tisztikara gyűlölettel és megvetéssel szemléli a magyar ügyet. Azt hangoztatta továbbá, hogy