Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

A belügyminister maga rámutatott Parisra. Hát, t. képviselőház, a bajok baja az, hogy a midőn a főváros nem bir annyi közönséggel, hogy egymással versenyre keletkező intézeteknek folytonosan szolgáltasson törzsközönséget, a melynek folytonosságától függ az intézmény fentartása, akkor párisi mértéket állítanak fel a következtetésekre. T. képviselőház! Mi volt a színművészet régen? A magyar színművészet főleg szavaló művészet volt, a mely egy nagy nemzeti missiót teljesített akkor, a midőn a nemzet minden egyéb culturális intézménytől az ő óhajtásainak, nemzeti geniusának bebizonyításától a hatalom által el volt ütve. És én, a ki Egressy Gábornak tapsoltam, a ki tapsoltam a színművészet voltaképeni oszlopainak, jól tudom, hogy azok a művészek meg voltak győződve arról és az lelkesítette őket, hogy ők egy nagy és nemes nemzeti missiót teljesítenek. (Igaz! a szélső balról.) Ahhoz volt szabva akkor a színdarabok kiállítása is és a közönség megtalálta a darabnak a becsét annak előadásában, nem pedig a külső fényben és a pompában. (Igaz! a szélső balról.) Hát, t. képviselőház, a mai körülmények közt nem lehet mondani többé, hogy Magyarország culturája, sőt a nemzeti kérdés maga, a nemzeti lét kérdése maga egyedül csak színművészeire vonulhat vissza. Ma Magyarország közművelődésének van sok intézménye, a hol szelleme, a hol a nemzet irányai kimutathatók és fejleszthetők. A szinügy maga nem lehet többé oly factor, mint volt akkor az elnyomatás korszakában. De mikor én ezt kimondom, t. képviselőház, elismerem azt, hogy a színművészetnek ma is van nemzeti hivatása és ha kimondom, hogy van nemzeti hivatása, akkor ki kell mondanom azt is, hogy akkor tekintettel kell lenni a nemzet állapotára, a mint van; annak culturális szükségleteire, a mint azok nyilatkoznak és ahhoz kell szabni azt a mértéket, a melyben a színművészet egyáltalában a képzőművészetek szavaló és éneklő része a nemzetnek megadható. És mert ez nem igy megy, mert soha Magyarországra való tekintetből nem rendezték sem a nemzeti színházat, sem az operát, sem semmit, hanem mindig csupán csak exclusiv körök érdekében, onnan származik a baj. (Ugy van! a szélső baloldalon.) T. képviselőház! Hát én azt mondom, vájjon megállhat-e az, hogy párisi mértéket alkalmazunk az ide való exclusiv körök érdekében akkor, mikor Parisban ugyanezek az intézmények ma is pénzügyi crisisben vannak és akkor, mikor a párisi szinházak, az opera, 36 millió francziára támaszkodnak nemcsak, hanem kerek e világ összes mulatói, összes olyan emberei, kik költséggel birják, oda mennek és ott költenek. Ezt behozni akarni Budapestre, a hol a ki rászegzi a közviszonyokra a szemét, láthatja pontosan és világosan, hogy itt a külső fény bizony rongyokat és szegénységet takar — ez valóban őrültség. És ha önök mégis párisi mérték szerint akarják a dolgokat berendezni: ez is a porhintésnek oly neme, a mely azután nézzék, hogy megférjen lelkiismeretükkel; de hogy én azt jónak tarthatnám; hogy én azt akár a magyar színművészet, akár a magyar cultura, akár a magyar irodalom vagy bármely culturális intézmény javára tartsam: azt én, t. ház, nem tehetem. Itt tehát a fődolog az, hogy mindezekről a dolgokról határozottan le kell mondani. Budapest fővárosnak, az utazó Magyarországnak jelenleg nincs meg az a közönsége, a mely annyi intézetet fel birjon tartani még egy méltányos subventio mellett is; mert azt én elismerem, hogy vannak intézetek, a melyeknek bizonyos subventio mindenkor adandó. ... 1884—87. 37. A Fdoxéra elleni védekezés helyzetéről 1887. február 11. KN. 1884—1887. XV. 125—129. ... [126] Hát, t. képviselőház, vegyük a philloxera kérdését. Én felszólítom a t. minister urat és felkérem arra: jelöljön meg két bizalmi férfiút és én kész vagyok arra, hogy a két szakember, vagy megbízott előtt a nálam cronologicus rendben összeszedett összes philloxera tárgyalási anyagot elővéve, be fogom bizonyítani, hogy a mióta a philloxerakérdés Magyarországon tanácskozás tárgyát képezi, mindig voltak szakemberek, a kik előre megmondták mindazt, a mi be is következett. Mikor legelső tanácskozás tartatott a philloxcrára vonatkozólag, volt szakember, a ki mindjárt azt mondta: egy parthenogenetice szaporodó microscopicus állatot a szabad természetben sem kénkővel, sem szénéleggel kiirtani nem lehet. Midőn a kormány ennek daczára az irtási experimentatóihoz fogott, volt szakember,