Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

I. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI TEVÉKENYSÉGE

hazánk sorsát, pontosabban „nemzetünk létének kérdését", és elsősorban erre való hivatkozással a törvényjavaslatot nem fogadta el és csatlakozott a Függetlenségi Párt határozati javaslatához (KN. 1878—1881. XI. 87—89.). A beszéd szövegének olvasásakor igazat kell adnunk Lambrecht Kálmán azon már idézett véleményének, hogy a kimondottan politikai kérdések elemzésekor még nem mutatta ki későbbi oroszlánkörmeit. Egy szűk hónappal később, 1879. december 9-én, az ún. lousannei conventio becikkelyezésekor, ismét beszédet mondott [2]. Itt alkalmazta először azt a szónoki fogást, hogy először bejelentette mondandója summázatát, s csak az után fejtette ki annak okait: „... mindenek előtt bátor vagyok kinyilatkoztatni, hogy a lousannei conventio beczikkelyezését pártolom és helyeslem." A nemzetközi megállapodás Európa államainak az Amerikából behurcolt, a szőlővidékeket elpusztító filoxéra-vész elleni közös védekezésre és információcseréjére vonatkozott. Miután ismertette a nemzetközi megállapodást, részletesen szólt a vész hazai pusztításairól: „Itt t. ház, egy ily bajnál, a mely Magyarország egyik nemzetgazdaságilag fontos ágát végpusztulással fenyegeti ... az alkalmi enquetozás és jelentéstételei nem elégséges." Javasolta — külföldi mintára hivatkozva — „egy állandó phylloxera bizottság" megalakítását. Utalt arra is, hogy ő már évek óta foglalkozott a vésszel, s amikor 4—5 éve, amikor még csak Pancsován jelent meg a fertőzés, a parlamentben meghívottként jelen volt egy bizottsági ülésen, ahol ugyancsak nem fogadták el most is hangoztatott javaslatait (KN. 1878—1881. XI. 134—136.). Hazánk szőlőit szinte teljesen elpusztító filoxéra vésszel képviselőházi tevékenysége során nagyon sokszor foglalkozott, mint majd azt a következőkben tapasztalni fogjuk. Harmadjára egy személyes vonatkozású eseményt tárt a képviselőház plénuma elé [3]: Január 26-án azt tette szóvá, hogy egy újság azt közölte, hogy ő is tevőlegesen vett részt az elmúlt napokban Budapesten egy tüntetésen. Herman Ottó így nyilatkozott, „Minden ember, akinek egy napilap szerkesztéséről fogalma van, tudhatja azt, hogy egy napilap szerkesztője este nem ér rá az utzákon járni és a néptömegeket izgatni". ... Éppen ezekben a napokban lett az Egyetértés szerkesztője, a lap és a szerkesztők helyzetéről így szólt: „... mert mi lapunk munkatársait nem tartjuk pénzzel, mi önkénytesen dolgozunk". Elmondta azt is, hogy amikor ő megérkezett a tüntetés színhelyére, „egy képviselő, ki tartozik a belügyminister úr pártjához, a kit én már a helyszínén találtam" igazolni tudja állításait. A leghatározottabban tiltakozott továbbá az ellen, hogy egy spontán felháborodás eredményeként összeverődött, a kb. 80 főnyi csoportot katonaság bevetésével és német vezényszavakkal kiadott tűzparanccsal való fenyegetéssel oszlattak szét. Tiltakozását szükséges idézni: „No, ha a t. belügyminiszter úr azt akarja nekünk magyarázni, hogy a katonaság ilyen alkalmazása helyes, hogy nekem nem volt igazam, hogy így nem helyes, — akkor köszönöm az ilyen alkotmányosságot" (KN. 1878—1881. XI. 249.). 1880. március 11-én reá jellemzően kezdte beszédét [4]: „T. ház! A napirenden lévő kérdéshez, t.ház, sem jogi, sem az alapítvány más természetét illető szempontból hozzászólni nem akarok, hanem szólni akarok a kérdés szoczialis oldalához..." A Magyarországra elsősorban Galíciából bevándorolt zsidó lakosság által előállott helyzetet, azok sajátságos vallási és emberi aspektusait ismertette. Rámutatott a beáramlott etnikum sajátosságára: „... a zsidóságnak, mint olyannak, vannak tulajdonai, melyek összeütköznek az államalkotó népek tulajdonaival". (Ez esetben a tulajdon szó tulajdonságot, vallási vagy társadalmi szokást jelent.) Ellene szólt viszont a megkülönböztetésnek