Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

T. ház! Keserű érzet szállja meg az embert akkor, mikor ezt fel kell hogy hozzam. Én igen fontos elvi kérdésnek látom t. ház, hogy állapodjunk meg abban, vájjon, mint missionariusok más nyelvű néptöredékek köztt akarjuk-e mi a magyar culturát, a magyar nyelvet terjeszteni és a magyar nemzetiséget megszilárditani, vagy az által, hogy az államalkotó igaz magyar elemet erősítsük minden tekintetben, hogy annak központjából, mintegy kisugározva terjesztessék a magyar állameszme, a magyar faj és elem. [67] Valahányszor felvetődik egy kis panslav mozgalom, valahányszor egy felföldi tót gymnasiumban, valamely hóbortos tót tanár rakonczátlankodása vetődik fel, mindig mozgalom támad, hogy ott magyar gymnasiumot kell állítani. És valóban plausibilisnek látszik az eljárás; de tény és kétségtelen az, hogy azon magyar tanerő, a mely azon oasisra vettetnék, ott ki van téve az elcsenevészésnek és mindegyiknek csak az az óhaja, hogy ismét valamely magyar helyre jöhessen. Itt tehát az a kérdés, tanügyileg centralisatio, vagy decentralisatio. Centralisatio a magyar faj, a magyar állameszme édekében, vagy decentralisatio oly experimentumokra, a melyeknek sikertelensége mindig és mindenütt bebizonyult. Mert ne méltóztassanak azt csekélybe venni, a mit most mondandó vagyok. A ki a magyar szakirodalmat ismeri, annak be kell vallania, hogy az igenis, valamiféle magyar nyelven van irva, de hogy nem magyaros nyelven van írva, az is tény. Honnan származik ez? Nem az illető szakemberek, szakerők akaratából, hanem a viszonyokból, a melyek köztt ez irodalmat tovább folytatták. A magyaros szellemet soha nem lehet megteremteni oly helyeken, a melyek magok is magyarosításra vannak szorulva. Valóságos, igazi magyar irodalmat nem lehet teremteni Budapesten ma sem, azért mert Budapest maga is rá szorul a magyarositásra. Az igazi nemzeti szellemben vezetett irodalom, mindenütt ott fejlődik leginkább, hol az illető nemzetek culturális intézetei a legtömörebben vannak felállítva; mert az összeg az, mely a szellemnek irányt ad, az összegnek szükséglete az, mely az irodalommal szellemét reá vezeti arra, hogy erre való tekintettel tovább fejlessze az értelmet. Sehol egy irodalomban sem tapasztalható oly anomália, mint hazánkban. Hogy többet ne mondjak: méltóztassanak elővenni a legelső, legjobb orvosi szaklapot, vagy a természeti tudományok bármely ágat tárgyazó, legkivállőbban a természetrajz szakörébe tartozó, munkát, el lehet arról mondani, hogy azt az adaptek megértik, de hogy annak a magyar nemzetre olyan befolyása lenne, hogy e szakirodalom megteremtse azt, a mit a külföldön mindenütt láttunk, hogy a tudomány magaslatán alló szakirodalom egyszersmind megadja a módot, az eszközt arra, hogy népszerű szakirodalom keletkezzék, mely azután a nemzet szellemének megfelelne: ily népszerű irodalmat megteremteni nálunk nem lehet. Példát hozok fel. A magyar tudományos academia, mint a nemzet első cultur-intézete, számos munkát ad ki és e kiadások ezreiből átlag véve 10 példányt árusít el; vannak ellenben bizonyos szakkörök, olyanok, a melyekből a magyarosság hiányzik, nem a magyarság, de a magyarosság, a mit hangsúlyozni kivánok, itt van például egy társulat, a melynek a „magyar királyi" czím megadatott, hogy használhassa, a magyar kir. természettudományi társulat, mely midőn alkalmat szolgáltat arra is, hogy a magyar nép szellemi szükségleteit pótolja az által, hogy concessiókat tesz neki. E társulat ma 6000 taggal dicsekszik. Kiadványai 5000 példányban, vállalatai pedig 1—2000 példányban kelnek. Nekünk concessiókat kell tennünk és, hogy ezen eszközt megszerezhessük, szükségünk van arra, hogy a magyar kultúrának megadjuk ott az eszközöket, a hol a magyarság központja van. Mert az nem tagadható el, hogy a ki kritikailag tud olvasni és elővesz valamely német irodalmi kultúrai művet, abból a német szellem sugárzik ki; és ha franczia munkát vesz elő abból a franczia szellem és ha angolt, abból az angol szellem sugárzik ki, de ha magyar tudományos munkát vesz elő, abból minden kisugárzik csak a magyar nem. Megengedem, hogy a magyar alföldön a kulturális viszonyok mostoha voltánál fogva, ma még lehetetlen volna oly egyetemet alapítani, a mely ott néhány év alatt valósággal, mint egy minta-intézet, nyomást gyakorolhatna ki és befelé, de a legszerényebb egyetemnek mindenesetre több befolyása volna, mint annak a nagy semmiségnek, a mely ott van. Ez az első. A második, hogy a nép szellemével együtt fejleszthető az intézet; és a kölcsönös