Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
VÁNDORMUNKÁSOK - MUNKÁS VÁNDORLÁSOK
Hardicsán gyékényt használtak a gabona bekötéséhez. A sáncokban (gát) meg a Ternava partján levő kubikokban nőtt a gyékény, ott vágták le sarlóval. Ha száraz esztendők voltak, akkor Garany határában vágták a gyékényt. A vastag szálakat szétbontották. (A gyékényből nő ki a kánabot, a gyékénybuzogány.) Kicsit szétterítették, hogy megfonnyadjon. A zsengébb búzát is ebbe tették, de az árpát mindig ebbe kötötték be. A sást előre levágták, s szétterítették az udvaron, hogy megfonnyadjon. A nagyobb gazdák kepés aratói előre gondoskodtak a kötősásról: lekaszálták azt, majd a megfonnyadt szárakból csomózták a kötelet, s csomókba kötve tartották az aratásig. (Imregen 20 darabból kötöttek egy csomó kötelet.) Ha nagyon kiszikkadt, akkor belocsolták, s újra alkalmassá vált a kötésre. A gabonakereszt alsó kévesorának láb a neve, erre kerül a négy ágú váll. A felső kéve neve általánosan pap. Lényegesen változatosabb azonban ennél az alsó kéve elnevezése (Id. 1. kép). A Bodrog két partján, valamint a mai magyar határ mentén fekvő településeken általános a bujtató név, míg a Latorca mentén a bujtás és a kántor kifejezések váltják egymást. 23 (A pap és a kántor kifejezések társítása szinte természetes a köznyelvben. Bélyben kérdezik: Melyik keresztelőben van a kántor lent, a pap pedig fent? A búzakeresztelőben.) Csupán Leleszen bukkan fel a fenek, Kisdobrán a sárkéve és a papné, Kistárkányban a tanító az alsó gabonakéve elnevezéseként. Gyakoribb ennél, hogy az alsó kévének nincs külön neve, külön megjelölése. A kántor elnevezésű kéve szórványosan a pap alatt levő, felülről második kéve neve (pl. Körtvélyes, Rad). Úgy tűnik, hogy ezeken a helyeken általános, hogy a tarlón összegereblyézett szálakat (kaparék, kaparás, gereblyélés, gereblyézés, hurka - az utóbbi csak Szinyérben) a kereszt aljára húzzák, s arra teszik az alsó kévéket. A többi településen magát az alsó kévét törik meg, hogy az alsónak a szalmája (csatka) feküdjön a földön, megakadályozva a szemek kicsírázását. A tarlón összegereblyélt töredék kéve kapcsán már felmerült a ruszin aratók technikájának kérdése. Mivel településeinken fellelhető volt a lejáró vándoraratók nyoma, igyekeztem nagy alapossággal gyűjteni az aratótechnika apró részleteiben fellelhető - esetleges - különbségeket is. Elöljáróban le kell szögeznem, hogy a tárgyi néprajz ezen rétegét recens módszerrel nem tartom egyértelműen feltárhatónak, a legidősebb adatközlők véleményét, akik többnyire gyermekként, esetleg fiatalként élték meg ezeket a találkozásokat, nem érzem megnyugtatónak részletproblémák tisztázásában. A közvetlen megfigyelésre maguknak az adatközlőknek is igen kevés alkalmuk volt, érthető tehát a bizonytalanságuk is a részletek felidézésében. A magyar néprajzi irodalomban lényegében két nézet találkozik - ütközik, de végül egyesül - a vándor aratók technikai hatásának megítélésében. Az egyik lényegében Györffy István vélekedése: „Az Alföld északi részében palócok, hegyaljai bortermelő magyarok, tótok, ruténok (Galíciából is), a déli részre erdélyi magyarok, ruténok, oláhok jártak, akik többnyire alföldi mezőgazdasági eszközökkel, alföldi módra dolgoztak." 24 A másik vélekedés elsősorban az eltérő technikára, a vándor aratók révén megjelenő és terjedő eszközökre helyezi a hangsúlyt, s utal arra is, hogy a vándormunkások olyan feladatokat is elvégeztek, amelyekkel lakóhelyükön nem találkozhattak. 25 Nem véletlen azonban, hogy a kétféle elképzelés egymásra is fedődik, ahogy például Balassa Iván fo23 Balassa szerint, s ezt lényegében a Magyar néprajzi atlasz 50. lapja is megerősíti, a Tiszántúl északi részében a Bodrogköztől a Hajdúságig bujtató az alsó kéve neve, de előfordul a kántor elnevezés is. Vö. Balassa Iván 1956. 418-419. 24 Idézi: Balassa Iván 1985. 87. 25 Pl. Hoffmann Tamás 1963. 337.; Gunda Béla 1984. 93-94. stb.
