Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
VÁNDORMUNKÁSOK - MUNKÁS VÁNDORLÁSOK
A vármegye korábbi munkaerőmérlegét a kivándorlás a 19. század utolsó harmadában alaposan megváltoztatta. A mai Szlovákia területéről, különösen annak keleti részéről 1 milliónál több ember hagyta el szülőföldjét, s csupán Zemplén vármegye felső részeiről 50 ezer ember vándorolt ki Amerikába. Mivel ezek többsége zsellér volt, akik közül az időszaki munkások toborzódtak, kivándorlásukkal csökkent a munkaerő, a századfordulóra kifejezetten munkaerő vákuum keletkezett, ami nagy számban hozta Zemplén középső és alsó részeinek uradalmaiba Galícia, a kárpáti peremterületek, de még a Magyar Alföld munkavállalóit is. 4 Mint gyűjtéseim igazolják, a vándormunkások nem csupán az uradalmakat keresték fel, jóllehet nyilvánvaló, hogy a nagy kiterjedésű világi és egyházi birtokok, amelyeknek a 20. század derekára igen nagy részük bérlők kezén volt, igényelték a legtöbb munkaerőt. Azonban egyértelműnek tűnik, hogy Zemplén megye középső része, elsősorban a Bodrogköz területe századunkban már egyszerre kibocsátó és befogadó az időszakos munkások tekintetében, s azok munkahelyét már jobbára anyagi szempontok jelölik ki. Nem lehet a vizsgált falvak esetében egységes munkaerő-egyenleget készíteni, az a falvak birtokviszonyaitól, földrajzi helyzetétől, városok, ill. más munkaalkalmak közelségétől, s még számos más szemponttól függően más és más volt. Altalánosságban a helyi zsellérséget - kepés aratóként, részesként - felszívták a közép- és nagyparaszti birokok, vagy - cselédként, felévesként stb. - az uradalmak. Azokon a településeken, amelyek határát uradalom foglalta el, általában több fölös munkaerő volt annál, hogy az helyben levezethető legyen, s egy részük - legalább az aratás idejére - távolabbra vándorolt. Nem ritkaság, hogy az uradalmak elsősorban távolról jött cselédeket, béreseket, aratókat alkalmaztak, akik általában olcsóbb munkaerőt jelentettek, s a helybeli szegényréteg máshol vállalt munkát. Falvanként más-más forma ragadható meg, de az egész rendszer változott, pulzált, a mindenkori lehetőségek szerint. Volt persze olyan réteg, amelyik generációkon át egy-egy uradalom kötelékében élt (pl. juhászok, pásztorok, béresek, kocsisok), de falvaink többségében a kisföldű vagy nincsetelen réteg igyekezett több szálra függeszteni gazdasági stratégiáját. Mindez egy önálló tanulmány tárgya lehetne, jelenleg nem feladatunk a vizsgálata. Gyűjtéseimben elsősorban nem az uradalmak vándormunkásaira összpontosítottam, jóllehet adatközlőim azokról is informáltak, hanem azokra, akik - rövidebbhosszabb ideig - az adott faluközösséghez tartoztak, a parasztgazdák alkalmazásában álltak. Az uradalmak napszámosai vagy alkalmazottai más mikrotársadalmat alkottak, általában külön éltek a falubeliektől. Esetükben elsősorban származási helyükre figyeltem, ilyen módon ők is részei a vándormunka kapcsolatrendszerének. Tanulmányom fő hangsúlya ez utóbbin van, s megkülönböztettett figyelmet szentel e kapcsolatok interetnikus vonatkozásainak. Mint arra fentebb már utaltam, a vándormunka organikus része - elsősorban a kisés szegényparaszti réteg esetében - a parasztüzem éves munkarendjének. Bizonyos értelemben a fuvarozást, az időszakos iparba, bányába járást is vándormunkának tekinthetjük, jóllehet a gazdaságtörténeti és a néprajzi irodalom a mezőgazdasági munkákra vándorlást érti vándormunka alatt. Az egyes szezonális munkák maguk is tükrözik a mezőgazdasági vándormunka fejlődéstörténetét: a domináns gabonabetakarítás mellett a 19. században kapott nagy szerepet a kapásnövények művelése (főleg kukorica, cukorrépa), a szőlőkapálás és -szüret a történeti borvidékeken, esetünkben Tokaj-Hegyalján a 17-18. 4 EAS.10.; Mailáth József én. 174.; A 19. század utolsó éveiben a Bodrogköz területének 43%-át nagybirtokok foglalták el. Vö. Kiss Károly 1896. 48.
