Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)

is az asszonyok a gazt, azt etették a jószággal. Nem volt más nyáron, csak a szalmakazal volt itthon - nagy gond volt a 10-14 jószág, ami a nagyobb gazdáknál volt. Vekébe, Zéténybe, Helmecre csak ladikon lehetett menni ilyenkor. Szolnocskába mehettünk körül-körül a homokos részeken."

124 A parasztemberek ritkán tértek úgy haza a mezei munkából, hogy a szekérderékba ne tettek volna kis frissen kaszált füvet, de hazahozták azt kasza- vagy kapanyélen is. A kevéske takarmányt is megbecsülték, s azzal szinte úgy bántak, mint az emberi táplálékkal. A nagy értékű jószágok takarmányozása a paraszti gazdaságok elemi gazdasági érdeke volt. Az állatlétszám és a rendelkezésre álló takarmány egyensúlyának megteremtésében sajátos formát jelentett a feles, felibe való tartás, ill. az állatok szaporulatáért való, más gazdánál történő nevelése. Előfordult, hogy ha valaki nem tudta eladni, vagy nem volt érdemes értékesítenie felbúgott sertését, akkor odaadta azt tartásra rokonnak, ismerősnek. A szaporulat fele volt az új gazdáé: fialás, ill. elválasztás után a fele malacot adta vissza a gazdának az anyakocával együtt. Hasonló módon adtak tartásra előhasú üszőt is: első vagy második borjáért tartotta azt az új gazdája, majd azután adta vissza eredeti tulajdonosának. A Felső-Bodrogköz állatállományáról (1895-1938) Hasonlóan a magyar paraszti gazdálkodás egészéhez, a Bodrogköz falvaiban is a szarvasmarha volt a legfőbb haszonállat a korábbi századokban. Ennek okát a tartásmódban, ill. annak táji feltételeiben, a haszonvételben, s az állatkereskedelem szerkezetében egyaránt megtaláljuk.

125 A vízjárta rétek és legelők korábban a külterjes állattartás feltételeit biztosították, a felszíni adottságok a szarvasmarha mellett a lótartást és a sertéstartást tették lehetővé, juhokat csak a partosabb, homokosabb területeken lehetett legeltetni.

126 Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Bodrogköz állattartását egyfajta állóképként kellene elképzelnünk. Annak struktúrája a helyi adottságoknak és azok változásának, a haszonvétel és az értékesítés formáinak megfelelően változott, s más volt a különböző vagyoni helyzetű paraszti üzemekben és más az uradalmak gazdálkodásában is. A legeltető állattartás feltételei, ill. azok változásai persze közös vonásokat is megőriztek a különféle gazdaságok állattartó technikájában és haszonvételében is. Az 1895-ös mezőgazdasági összeírás jelzi, hogy a szarvasmarha-állomány döntő többsége a magyar fajta, melynek fajtaváltása vidékünkön lényegében a második világháborúig kihúzódott. Megmaradásának egyik oka az, hogy bár a 19. század végére a domináns igaerő már a ló volt,

127 az ökör jármolása számos településen megőrizte jelentőségét (Abara, Szerdahely, Boly, Kisgéres). De lényegesebb ennél, hogy a hízott, sőre magyar ökrök értékesítése még a két világháború között is a gazdálkodás egyik legfőbb haszna volt: elsősorban Ungvár, Munkács, Csap, Zemplén, a magyar időben Kisvárda vásárai, ill. a Kassa környéki mészárosok és felhajtóik jelentették az eladás lehetőségét. A szarvasmarha fajtaváltásában az uradalmaknak döntő szerepe volt: az új fajták borjai gyakran a nagybirtokról kerültek a paraszti gazdaságokba is. 124 Szirovec János, Bóly. Szül. 1907. 125 A Bodrogköz állatállományának összetételéhez és változásához: Bodó Sándor 1992. 25-36. lie Dóka Klára 1977. 107. 127 A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája, 1895. Bp., 1897. 406-410.; Bodó Sándor 1986. 188.