Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)
A partosabb, homokosabb területeken, főleg ha szárazság volt, csak egyszer kaszáltak, a második kaszálás helyett legfeljebb meglegeltették a rétet. Ezért várták az esőt a rétekre, de Kisbáriban azt tartották, hogy ha nincs eső, akkor nincs sarjú, de ha sarjú van, akkor nincs bor: az eső használt a szénatermésnek, de ártott nyáron a szőlőnek. A legeltetési társulatok az apaállatok számára külön kis részt szakítottak ki a rétből vagy a legelőből. Ennek füvét a gazdák közösen takarták fel. Azokban a falvakban, amelyek rétben szegények voltak, a jobb gazdák az első világháború után már rendszeresen takarmánynövényeket vetettek egy-két holdon. A lucerna, lóhere több helyen bekerült a határok forduló földjeibe is. A Tisza mentén, pl. Bácska, Battyán, de más lótartó falvakban is, mint pl. Ladmóc, a pillangós virágú takarmánynövények magjának termesztésére és értékesítésére is berendezkedtek. A szénával intenzív kereskedés is zajlott. Hardicsai adatközlőm szavai szerint: „Itt annyi takarmány volt valamikor, hogy fáért nem kellett menni szinte senkinek. Hozták be a sok répáért, szénáért, szalmáért, meg életért is cserébe. Kozma, Keresztúr, még meszszebbről is, ahol sok erdő volt. Lehoztak egy szekér fát, megmondták, mit kérnek érte. (Keresztúr Cselej és Egres után van, Szalánc felé.) De jöttek, vágták harmadába is a rétet." 122 Az Eszenke szénaterméséből a jobb lovas gazdák nagy mennyiséget vásároltak össze, s szekérszám vitték eladni Ungvárra. A best rénél (ré = rév) mentek át, hidassal, Béstől aztán a falukon át szekereztek végig. A takarmány hiánya gyakran próbára tette a jószágokat és gazdájukat is. Különösen akkor, ha késett a tavaszi kihajtás, vagy a nyári áradás marasztotta otthon a jószágot az ólban. Szórványos adatok utalnak a lombtakarmány etetésére. Gyakrabban használták - szalma híján - almozásra, de Biste, Kistoronya és Nagytoronya gazdái a két háború között ínséges időben etették is jószágaikat lombbal. Bisten sós vizű forrás van, annak vizével hintették meg a lombot, úgy jobban megette a jószág. Zétényi adatközlőim szerint, ha májusban kint volt a Latorca, zöld gallyakat tördeltek a határban a ficfákxóX, meg más cserjékről, s azt adták a jószágnak. Ha rossz év volt, a száraz tölgyfalevelet összegereblyézték alomnak, az almozásra eltett szalmát pedig - szénával összerázva vagy szecskának vágva - feletették. Az árpaszalmát, szénával, takarmányrépával keverve feletették. Bélyi adatközlőm azt mondja, hogy „míg szalma van, addig nincs éhség a jószágnak". De nem minden szalma alkalmas takarmánynak: a zab a lónak orvosság, a szalmája meg betegség - attól felfúvódik az állat. 123 ínséges időben takarmányszámba ment a törek, a péva (pejva) is: előző este bepászították, langyos vízzel meglocsolták, hogy puhuljon kicsit, s úgy adták a jószágnak. (A törek különben kikezdte az állatok, főleg a lovak száját.) A ledarált takarmányrépához is kevertek töreket, s ezzel a keverékkei etették a jószágokat. A szecskavágón vegyesen összevágott szénát és szalmát rázottnak nevezték. Feletették a kukoricagórét (kukoricaszár), borsószalmát is. Levágták nyáron a frissen zsendült lucernát, s egy napi fonnyadás után azt is összerázták szalmával. Több településről van adat arra, hogy ha az áradás beszorította a jószágot, akkor a már kalászba szökkent zöld gabonából kaszáltak le egy darabot, s azt etették fel - esetleg szalmával keverve - az állatokkal. „Volt, hogy a gabona már kalászban volt, de még zöld volt, mikor kijött a víz. Lekaszálták zölden a gabonát, hozták haza és úgy etették meg - pl. az árpát - zölden a jószággal. Meg keverték szalmával, azt etették, mert nem volt legelő a víz miatt. Húzgálták a tengeriből 122 Kosztrub Ferenc, Hardicsa. Szül. 1914. 123 Bálint József, Bély. Szül. 1907.
