Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)
Erdészettől, Vízszabályozó Társulattól, de még az útkaparóktól is részibe vették a kaszálókat, miközben a szerencsésebb adottságú falvak határa jelentős munkaerőt akkumulált a felébe, harmadába kaszáló parasztokból, s gyakran jutott még piacokra, vásárokra is a szénatermésükből. A Latorca mentén, az Ondava és Bodrog partjain nagy rétek voltak az árterekben még századunkban is. Az Eszenke egy része, a Nagyrét is kaszáló volt: Radtól Imregig húzódott a töltés északnyugati oldalán. A Latorcán felől, Abara és Bés között is sok tó, tószél volt, ahol kaszálni lehetett: szentesiek lábon vették ott meg a füvet, s felébe kaszálták le. Abara rétjein részibe kaszáltak Málca, Falkus, Berettő gazdái. A bólyiak ugyancsak a Latorca túloldaláról egészítették ki rétjeik szénáját: hidason hordták át a vízen a szénát. Aratás idejére a megszáradt füvet is igyekeztek behordani, mert a nyári áradás gyakran elvitte az összerakott boglyákat. Véke, Szinyér népe is a Latorca mentére járt szénáért, de voltak kaszálói Eszenkén a láciaknak, csékieknek, dámóciaknak is a magyar időben. A vízen túl lekaszált fű gyakran csak a Latorca beállta után kerülhetett haza: a radiak olykor hizlalták is a jeget, hogy szénás szekereiket az megbírja. Az Ondava mentének rétségeit - általában harmadik boglyáért - Velejte, Kistoronya, Nagytoronya, Cselej, Kisbári, Nagybári, Csarnahó parasztjai vágták harmadában, dombos, partos határukon nem termett elegendő széna. Eljártak részibe kaszálni ezekből a falvakból a Bodrog keleti partjának falvaiba is: be a Bodrogközbe. Kisbárinak, Nagytoronyénak gyakorlatilag nem is volt rétje. A gazdák a két háború között igyekeztek már kaszálókat is vásárolni: Abara mellett, Szürnyegen, Legényén, Mihályi határán - ki hol jutott hozzá 1-2 hold réthez. Több településen egészen a közös gazdálkodásig a régi telkiállomány alapján, jogok szerint birtokolták a rétet. Pl. Zemplénben a falu közel 200 hold rétjét a jogok szerint, ö/lel mérték ki: fűzfavesszőkkel kicsóvázták a területet, s kinek csak egy rend, kinek két öl, ill. több járt belőle. Ennek megfelelően kaszálták sorban a területet. A széna minőségében nagy különbségek voltak: a termőhely nagyban befolyásolta minőségét, értékét. Az áradáskor a hordalékot, fadarabokat gyakran szétterítette a víz a meder menti területeken. Ha ezt nem sikerült időben letakarítani, akkor nem lehetett kaszálni rajta. Ilyenkor ezt ősszel felgyújtották, s várták a szerencsésebb évet. A szegényebbek a víz partján termő sást, gyenge nádat is megkaszálták a tehénkéjüknek, de ez gyenge takarmány volt. Hasonló módon kaszálták a - általában úrbéres - tavak sasos, kötősásos partjait is. Az igazán jó minőségű szénát olyan helyen lehetett kaszálni, ahol csak rövid ideig állt, aztán lefutott a víz, s inkább a víz párája növesztette a fűtermést. A vízállásos, tokás részek sasos, gurdalyos füvet teremtek. A különböző helyről származó szénák nem is voltak egyformán alkalmasak a különféle jószágok táplálására. Tanulságos megemlíteni Vavrik Ferenc bélyi uradalmi kasznár feljegyzéseiből (1839), hogy többször említi: a pácini füvek nem alkalmasak a tehenek etetésére, a jószágok attól a tejüket elveszítik, s megbetegszenek. 121 Molnár András írja Pácinról: „Szénája terem sok, de mivel lapos hellyen, és a Tiszához is nem igen messze fekszik, jobbnyira széless sássot terem." A többi település határának bemutatásánál is megkülönbözteti a csátés, sássas, marhának való szénát, ill. az ilyet termő réteket az apró, jó apró szénát termő kaszálóktól. Az első kaszálású fű neve gyakrabban vénszéna, vénfű, öregszéna, öregfű, ritkábban anyaszéna (pl. Kistárkány), anyafü (Zétény), első kaszálás (Szomotor), vagy egyszerűen széna. A második kaszálású széna neve sarjú, sarnyu. Csupán Nagygéresből van adatom a harmadik kaszálásra, aminek füve a másodsarju. 121 Molnár András 1799.; Zm.Lt.Loc. 189. No. 74.
