Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században (Officina Musei 3. Miskolc, 1995)
III. A MISKOLCI BOR MINT JÁRADÉK - 2. Bortermelés-bordézsma
a termelőerők széleskörű pusztulásához vezetett a századfordulót megelőző és követő években, nem egy helység ekkor pusztásodott el teljesen. 1598 után a rovásadó alapja nem a porta, hanem a domus lett, amely közelebb hozta az adóegységet a valós ház/telekszámhoz. 1599-ben Miskolcon 1,32 dézsmaadó, 1600: 0,99, 1903: 0,68 esett egy adóházra, vagyis az adóegység és adóképesség lassabban csökkent, mint a szőlőbirtokosok ill. a birtokok művelőinek a száma, e szerint a szőlőbirtokosokat egyre nagyobb arányban képviselte az adófakultás. Mintha a szőlőn kivül más már alig jelentett volna gazdasági erőt a város termelésében, gazdálkodásában. Pedig a század utolsó éveinek egy köblös tizedátlaga 1603-ra a felére csökkent (0,53), amilyen csak az előző század legrosszabb mért gazdasági évében, 1579-ben volt (0,45). Ezeket az éveket, amelyekben a Városkönyv (1601-1602) és a vármegyei protocollum (1599-1602) vezetése is szünetelt, nevezte özvegy Hevessy Mihályné Gyulai Klára „azon igen-igen zavaros időknek (ista turbulentissima tempóra)" 1603-ban, amikor szőlőjét kénytelen áruba bocsátani. 382 Miskolcon azonban még ekkor is viszonylag nagyszámú szőlőművelő fizetett dézsmát, vagyis a nehéz időket éppen birtokának hasznával igyekezett átvészelni. A már idézett 1595 körül tanúvallatással feljegyzett urbáriumban a főbíró és az esküdtek a terhes különszolgálatok és robot, valamint a földesurak erőszakos borfoglalása miatt panaszkodva, így magyarázzák Miskolc lakosságának erőteljes csökkenését, a telkek (szőlők) pusztán hagyását: „A zálogbirtokosok rendkívüli és elviselhetetlen szolgálatfajtákkal terhelik a miskolciakat, a jelenlegi földesurak fizetés nélkül veszik el boraikat, és ha ettől az igától nem szabadítják meg őket, kénytelenek lesznek uraikat elhagyni, és itteni javaikat/birtokukat pusztán hagyni, amint nagyrészt már el is kezdődött az elvándorlás, és a zálogbirtoklás kezdetétől a jobbágybirtokoknak a fele pusztásodott el. (Multifariam impedirentur tarn extraordinariis et intollerabilibus servitiorum generibus vina eorum per dominos modernos eis adimentur absque certa solutione praecii de quo jugo si non vindicantur, tarn ipso, quam caetera bona hue pertinentia prorsus desolati perbrevi necesse eset, sicuti jam magna ex parte desolari quoque caeperunt, a tempore cuius inscriptionis fere medietas bonorum desolata habetur)."' A tanúvallomásban említett pusztásodási arány - eltekintve a jobbágypanaszok ismert túlzásaitól - a szőlőművelők számának és a portaszámnak apadásán is nyomon követhető. Az „inseriptio" (zálogbirtoklás) elején, 1549-ben 405 fő adott bordézsmát, 1577-79-ben pedig amikor a három tanú (Mészáros Kelemen bíró, Zabari Demeter és Kormos Ambrus esküdt) a dézsmajegyzékek szerint már dézsmaadó szőlőbirtokos volt vagyis emlékezetük valószínűleg erre az időre nyúlik vissza, és ez képezi összehasonlításuk alapját - 627-625-446 fő fizetett szőlője után. Ez a szám 1594-re, a tanúvallomás időszakára valóban a felére zuhant (274), de a 160-150-es akkori protaszámnak is csak a fele az 1595-ös (70). A földesúri dézsma adminisztrációjára a korszakban kevés forrással rendelkezünk, mivel több család osztozott, egymást váltva a birtoklásban; annál jobban ismert az egyházié, hiszen éppen ez a pontos és nagy fegyelemmel végzett adminisztráció dokumentálta és őrizte meg az utókornak a 16. század felbecsülhetetlen értékű forrásait, a dézsmajegyzékeket. Ezekben nemcsak a dézsmaadó jobbágy nevét, a tized, esetleg a termés mennyiségét jegyezték fel, hanem az egyes helységek és districtusok dézsmáját is összesítették is. Ha kellett átszámították a helyi bormértéket egri köbölre, és a tized elszállítására használt hordók számát, űrtartalmát is feljegyezték. 1549-ben a káptalani negyed kiadása is szerepel a jegyzék végén, a plébánosi-lelkészi oktáva kiadását pedig 382 BmLt 501/1 3.k. 658. 383 OL UeC 106/75
