Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)

ÖSSZEGZÉS

A szabadrajzú hímzéseken a virágok kivitelezésénél alkalmazott öltésmódokat és színeket használják az állatmotívumok varrásánál is. A nyugat-dunántúli lepedővégeken alkalmazott sokféle, változatos felületkitöltő öltést (soproni kereszt, zegzug vonalas, sakktáblás, rácsos kitöltés, margitöltés, szálhúzás-szálszorítás) megtaláljuk e hímzés virágtöves mustráin megjelenő madarak, pávák, szarvasok, bárányok kidolgozásán is. Ahol a kivitelezés leegyszerűsített, elnagyoltabb a virágornamentikában, ott az állatalakok is foltszerűbbek, elrajzoltabbak. Az állatmotívum a szabályos szerkezetű zárt kompozícióban legtöbbször főmotívumnak tekinthető. Formai szempontból ezt bizonyítja, hogy az állatalak általában helyzetével és méretével is meghatározza a díszítményt: a virágtő két oldalán helyezkednek el, gyakran a virágtő ágaira telepszenek, sőt néhány mintaváltozatban egyenesen a virágtő tengelyét alkotják. Kalotaszegi kapufaragásokon például kígyó tekergőzik a virágtő szárának helyén. Néhány nyugat-dunántúli hímzésen pedig a virágtő közepére ült a madár, a sas, a bárány, szinte belőle ágaznak szét a szimmetrikus ágak. A koszorúba, medaillonba foglalt állatalak is mindig központi helyet foglal el a díszítendő felületen, legyen az festett bútor, tányér, mennyezetdeszka vagy úrasztali terítő. Az állatalakos díszítmények elnevezésüket is legtöbbször az ábrázolt állat után kapják, amely szintén az állatok jelentőségét igazolja: így emlegettek alkotóik és használóik kígyós botot, kosfejes csanakot, madaras tányért, madaras butykost, kakasos lepedővéget, szarvasos mintát, pelikános mustrát stb. A hagyományos kompozíciós rend felbomlása, az újszerű díszítési elvek előtérbe kerülése, a díszítő stílus lokális és időbeli felgyorsult tagolódása a 19. század végétől jelentkezett egyre erőteljesebben a magyar népművészetben. A kompozíciók megmerevedése, leegyszerűsödése következtében megváltozik az állatábrázolások helyzete és jelentősége is a díszítmények között. Gyakran szervetlenül, csupán a térkitöltést szem előtt tartva kerülnek egymás mellé a motívumok, s legtöbbször néhány elem mechanikus ismételgetése, egymás mellé sorolása adja a díszíünényt. így sormintává válnak az állatok is, főleg a hímzéseken és szövésen, de a faragásokon is. A korábban virágtővel, virágos ággal kombinált madárábrázolások is átalakulnak. A 19. század végi, 20. század eleji díszítményeken a páros madár helyére gyakran virág nélküli „csókolózó galambpár" vagy csőrében borítékot tartó repülő madár kerül, s ez a megfogalmazás legtöbbször kiszorul a díszítményből, csupán annak tetejére vagy sarkába illesztik be. A késői népművészeti tárgyak díszítményein fellépő részletezésre, természethű megjelenítésre törekvő ábrázolásmód megmutatkozik az állatalakokon is. A népművészet állatábrázolásait évszázadokig a stilizálás, a jelzésszerű ábrázolás jellemezte, a késői megjelenítések azonban sokszor a részletekben vesznek el, s ezt a mintaelnevezések precíz meghatározásai is tükrözik: pacsirtás, galambos, rigós, őzikés, vadkecskés mintaelnevezések gyűjthetők össze például a 20. századi Kalotaszegen használt hímzésekről. A késői pásztorfaragások életképszerű ábrázolásain tűnnek fel az addig díszítményként nem jellemző állatalakok is: a mókus, a kutya, a róka, az ökör stb. Végül szólnom kell a népművészet állatmotívumainak jelképértékéről, arról, hogy hordoznak-e mélyebb információkat, üzeneteket ezek a motívumok. Igaz, hogy az állatábrázolások jelentős része több évszázados motívumok továbbélésének tekinthető, s ezek valamikor mitikus, vallásos avagy éppen erotikus jelentéseket is hordozhattak. Ez azonban az évszázadok során feledésbe merült, elhomályosult, egykori „üzeneteiket" más jelrendszer vette át. A népi díszítőművészet ornamentális elemeinek túlnyomó többsége