Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)

A KÍGYÓ

161. kép. Kígyófogós ivócsanak (Gömör m. 19. század második fele) mert ismerik a kígyót, s a tekergőző állat olyan ügyesen illik díszítésként a botra. Egy kanász egyszerűen ezt mondja: azért kell a kígyó a botra, mert az már messziről látsztatós." A kígyó, mint díszítmény elsősorban a pásztorbotokon általánosan elterjedt, mégpedig többféle változatban.

391 A botszáron végigtekergőző kígyó Európa-szerte alkalmazott motívum, a domború faragás elterjedésével jött igazán divatba Magyarországon is, először a Dunántúlon. A száron végigtekergőző kígyó igazán mutatóssá tette az ünnepi botokat, kampókat, „jól föst a boton", mint azt egy szentgáli faragó megfogalmazta.

392 A plasztikus ábrázolásra törekvés olykor túlzó példákat is produkált. A kígyó vastagsága olykor eléri a botszár vastagságát, sőt a tekergőző kígyó szinte önállósul, elválik a botszártól. A kígyó gyakran egy békát tart a szájában, s ehhez kapcsolódik az a pásztorhiedelem is, hogy hét főbűne bocsáttatik meg annak, aki a békát ki meri venni a kígyó szájából (163. kép). Nem az előzőhöz hasonlóan általános, de gyakran ábrázolják a kígyót a botok fogóján, kampóján is. Sokszor ezt a formát maga a bot természetes görbesége, íve is kínálja. Egyedien szép példa az a több példányban fennmaradt, Észak-Magyarországon készült kígyófejes fogójú megoldás, ahol a kígyó visszahajolva szinte szabályos köralakot bezárva adja a fogó ívét, részletesen kidolgozott feje pedig a szárhoz simul, így rendkívüli dekorativitása mellett stabilitást is ad a botnak 3 (162. kép). 391 Vö. Malonyai Dezső 1909.; Manga János 1954.; Manga János 1972.; Béres András 1957. 83-118.; Verebélyi Kincső 1983. 150-155. 392 Vajkai Aurél 1959. 307. 393 A miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Gyűjteményében: ltsz. 58.119.1.