A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Lackner Mónika: A viselet elhagyása a gyönki németség körében a 20. században

szen új módja jelent meg, a társadalmi hovatartozás szerinti. Ez az az időszak, amikor egyre több parasztcsalád kapcsolódik be az ipari termelésbe, s ez olyan tény, amit viseletével szeretne kifejezésre juttatni. A leány - apja ipari tevékenységére utalandó - kevesebb gyöngyöt tesz a főkötőjére, vagy nem ráncolja be annyira az ujjasát. Végül is ez a tendencia, ott ahol a család teljes egészében ipari tevékenységből élt, már a háború előtt ezen réteg kivetkőzéséhez vezetett. A gazdasági különbségek kevésbé jelennek meg a viseletben, mint a valóságban. Ennek oka, hogy a szegényebb lányok néhány évig szolgálnak azért, hogy előteremthessék a nagyünnepi viselethez szükséges pénzt. Ez az előbb említett tendencia, tehát, hogy az iparosréteg valamiféleképpen jelezni szeretné státusát, a másik oldalon is kivált egy hatást: a viseletben erősen parasztos jegyek jelennek meg, erősebb színek, drágább anyagok, egyfajta magyarosabb jelleget kap az öltözet. Ez az a kor, amikor a nagylányok viseletében megjelenik a fehér kötött harisnya, alsószoknyái miatt szélesebbé, ugyanakkor jóval rövidebbé válik az egész szoknya. Ezek után szeretnék áttérni a kivetközés kérdésére, ami szintén nem igazán néprajzi értelemben kivetközés, nem egy természetes folyamat eredménye, hanem történelmi események befolyásolták. Az ebben az időben általánosan tapasztalható viseletkivirágzás, illetve a vele párhuzamosan zajló, az iparosréteget érintő kivetközés itt nem természetes úton fejeződött be. Politikai események hatására viharos viseletelhagyás következett be, s így - a legidősebb generációt kivéve - az 1940-es évek végére a gyönki németség viselete szinte teljesen eltűnt. Érdekes, hogy a viseletelhagyás egymástól függetlenül két helyszínen történt. A két folyamat a konszolidáció után egymást erősítette, gátolta a visszaöltözést. A magyarországi németek történetében még nagyon sok a tisztázatlan kérdés. Történetükben három olyan egymást követő eseményről beszélhetünk, amely közvetlenül érintette a viseletelhagyást. Az egyik az úgynevezett jóvátételi közmunka, a „málenykíj robot", amelynek keretében 1944 végén Gyönkről körülbelül 200 fiatalt, (zömükben 17 és 21 év közöttieket) vittek el bányamunkára a Szovjetunió különböző részeire. Többnyire csak '47-ben, illetve '48 októberében tértek haza. Ez a többéves orosz kényszermunka egy egész generációt érintett, pontosan azt a csoportot, amelynek viselete a legteljesebb, legdíszesebb volt. Az 1944-ben elhurcolt fiatalok előtt a kényszermunka helye és időtartama sokáig ismeretlen volt, csupán három napra való élelmiszert, és három váltás ruhát vihettek magukkal. A távolban eltöltött 3-4 év alatt ruháikat egyrészt elhordták, másrészt elcserélték élelmiszerért maguk, vagy hozzátartozóik számára. Az otthonmaradottak között szintén lejátszódott a kivetközés, esetükben ez ösztönszerű reagálásként értelmezhető az őket ért politikai intézkedésekre. A magyar kormány 1945. december 29-én hozott rendeletet, intézkedett a magyarországi németek egy részének kitelepítéséről. A rendelet értelmében a kitelepítési listára kerülők elveszítették vagyonukat. A kollektív felelősségre vonás hatására a közösség tagj

ai ösztönösen reagáltak: a közösséghez tartozás legnyilvánvalóbb jelétől, a viselettől szabadultak meg. Amikorra a kitelepítésre 1947-48-ban végül is sor került, az idősebb generációt kivéve már mindannyian elhagyták viseletüket. (Megjegyezném, hogy az leginkább csak a nőkre vonatkozott, hiszen a férfiak ruházata ekkorra már semmilyen etnikus jelleggel nem rendelkezett, amely ezt a változtatást indokolta volna.) Az új ruhadarabokat, az egyberuhákat varrónők varrták, ők azonban már nem a közösségből kikerülő úgynevezett parasztvarrónők voltak, hanem a magyarok számára is dolgozó, polgári ruhákat készítő szakemberek. Ebben az időben több olyan budapesti varrónőt, aki ideköltözött Gyönkre, a falusiak részére készítette az új egyberuhákat.