A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

KÖZLEMÉNYEK A MÚZEUMI TUDOMÁNYOKTERÜLETÉRŐL - Galuska Imre: Kesznyéteni éléskamarák

éléskamarák A verem és a kamara közti szerepváltás községünkben 1848-49-cel jelezhető. Szépen érzékelteti ezt Ns. Turóczy István kurátornak az 1851. évi számadása, melyben a rozskiadás alatt még veremről szól, mondván rosta 's verem alja 1 véka - de ugyanakkor a végeredményben már a magtár ötlik szemünkbe: maradt az egyh. magtárába 852-re 3 köböl. Innentől kezdve az írásokban már mindenütt az egyház magtára található. S bár a parókiának a „kamara" mellett külön „magtára" is volt, községünk lakóinak nyelvén a komora jelentése egyenlő a magtáréval; szerepe, funkciója is ugyanaz, és ha valaki nem a házával egy haj alá, annak nem egy helyiségeképpen építette a komoráját, hanem külön épületként, akkor sem magtár, hanem komora a neve. Komora már a múlt század elején emelt lakásokban is volt, ezeknek a ház és pilar mellett a harmadik helyiségeképpen. Például György Mihály özvegyének gyermekei közt tett osztályában ilyen háromosztatú ház vétetett leltárba az 1833. esztendőben. Néhány ilyen még mind a mai napig fellelhető falunkban. Ez a régi komora azonban nem volt elegendő egy egész telkes, de csak egy féltelkes gazdának sem, mint amilyen György Mihály is volt, a gabonaneműje befogadására, már csak azért sem, mert ide egyebet is kellett rakni, beszuszakolni. A gazdáknak tehát szükséges volt a verem. Egynek kettő, három, esetleg több is. És az emlékezet úgy is tartja, hogy: Csak a nagy gazdáknak vót vermök. Ez azt jelenti, hogy legalább fél telek föld kellett ahhoz, hogy ennek nyomás alatt levő szántóiból a kalászosokkal bevetett 2/3 rész, tehát öt magyar hold, ősziből is, tavasziból is külön megteremje az egy veremre való mennyiséget. Különneműeket ugyanis nem lehetett együtt elvermelni. Másrészt meg a verem megfelelő tágasságának, hogy tudniillik egy ember dolgozhasson benne, meg kellett lennie. Egészen telíteni kellett a terménnyel, azt mintegy „belesilózni", légmentessé tenni, hogy meg ne romoljon. A veremre való mennyiségnél még többnek is kellett teremni, hiszen az újkor mindjárt őrletésre kellő mennyiséget, s az állatok etetésére szükséges adagot sem vermelhették el. Ha nem termett megfelelő mennyiség, nem vermeltek. Voltak esztendők, amikor a vermek üresen álltak, ha nem is mindenik és mindenkié. Az 1848-at követő változások adta lehetőség folytán egyre több lett a vermelést már meg nem bíró negyedrész földek száma. De a fél és egész telkes gazdák is alkalmatlanságát és idejétmúltságát látták a veremnek. Nehézkes, körülményes volt a kiürítése. Ha megbontották, huzamosan már nem lehetett a benne maradt, mennyiséget otttartani. De meg ki is volt téve a legszárazabb veremben is az élet a nedvesség ártó munkájának. Aztán a benne tárolt terménynek egy része, legalábbis az alja, földdel, morzsalékkai keveredett. Ez ellen bélelést alkalmaztak. Fekete Ferenctől hallottam: Kibélelték zsúppal: a zsúpot beleállongatták. Hogy az égett főd hozzá ne mennyen. Mert ha egy kicsi is belement, a kenyér recsegős lett tűlle... De miért is ne lehetne minden terményt már nem a föld alatt, hanem a föld felett tartani, mint ahogy a kisebb gazdák eddig is tárolták terményüket, a zsellérek nyári