A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

KÖZLEMÉNYEK A MÚZEUMI TUDOMÁNYOKTERÜLETÉRŐL - Siska József: A 17. századi Bodrogköz

Szabolcsot es a Hegyalját összekötő út, míg a Hosszúrét vizenyői miatt még a legközelebbi bodrogközi falu, Karád sem volt sokszor megközelíthető. Áradásos-csapadékos időben hasonló helyzetben volt Kiscigánd, Nagycigánd és Karád. Az itt lakók is inkább a rétköziekkel kooperáltak. Békeidőben legszerencsésebb helyzetűeknek számítottak a tájegység északi felén, a Bodrogmelléken, Ticemelléken, Karcsamelléken és a Tiszamellék keleti felében élők. Itt vezetett át az Erdélyből induló és a felvidéki városokat érintő stratégiailag és gazdaságilag egyaránt fontos útvonal, amelyhez az említett régiókból sűrű bekötőutak kapcsolódtak. Ennek az útnak köszönhette mezővárossá fejlődését Helmec és részben Lelesz. Ennek a régiónak lakói a Hegyaljával, Hegyközzel, az ungiakkal, szabolcsiakkal, sőt még Erdéllyel, a Felvidékkel és Lengyelországgal is tartottak fent gazdasági kapcsolatokat. Ezen az úton közelítették meg a kassai, újhelyi, pataki, zempléni, nagymihályi, homonnai, gálszécsi, terebesi, ungvári, kisvárdai, mándoki, szatmári vásárokat. Ennek az útnak forgalma biztosította a helmeci és leleszi vásárok prosperálását. Természetesen a háborús időkben mindez a visszájára fordult, mert a hadak ezen az útvonalon haladva pusztítottak el mindent. Élet a XVII. századi Bodrogközben A tájegység lakóinak száma csak töredéke volt a mainak: történészeink mindössze 10 000 főre becsülik azt. A falvak nagy része a politikai helyzetnek megfelelően hol épült, hol pusztult. Átlagosan 30-40 házból állottak. A két mezővárosban 60 és 80 között váltakozott a házak száma. A lakosság számát nemcsak a háborús időszakok befolyásolták hátrányosan, hanem az áradások és a járványok. Két pestisjárvány söpört végig a Bodrogközön ebben a században: az egyik 1646-ban, a másik 1675-ben. Valószínűen ennek köszönheti elnéptelenedését Gerepse és Sárkány. Az 1685-ös árvíz Ágócot és Marászát döntötte romba. A XVII. századi decimális összeírásokból és urbáriumokból ismerjük a korabeli bodrogközi családfők neveit. Nagyon sok közöttük a ma is meglévő családnév, de szép számmal vannak a jövő-menő, eltűnt famíliák. Ez nyilván az akkor uralkodó zaklatott állapotok következménye. A határjárások és az egyházi összeírások feljegyezték a korabeli dűlőneveket, amelyek közül még napjainkban is nagyon sokat használnak. A református esperesek vizitációs jegyzőkönyveiben rengeteg információt találhatunk a leghétköznapibbnak számító kérdésekkel kapcsolatban. Megtudhatjuk, hogy az álló- és folyóvizekben sok volt a hal, melyet a lakosság legszegényebb rétege fontos táplálékforrásként hasznosított. Halásztak értékesítés céljából is. Legtöbbször a hegyaljai vásárokon adták el a bodrogközi halakat. A füves területeket kaszálóként, vagy legelőként hasznosították. A tölgyes erdőkben makkoltattak. Szarvasmarhát, sertést és baromfit tartottak a legnagyobb számban. A határt két nyomásban használták. Búzát, rozsot, árpát, abajdócot, zabot, kölest, lencsét, borsót, babot, lent és kendert termesztettek. Az ártereken nagy kiterjedésű gyümölcsösök voltak. A két szigethegyen sok szőlő volt, amelyből a hegyaljaihoz hasonló minőségű bort nyertek. A termelőgazdálkodást veszélyeztető áradások ellen gátakat emeltek. Nagyobb árvízvédelmi munkára 1620 után és 1646-ban került sor, de ezek csupán átmeneti eredménnyel jártak és csak a legveszélyesebb folyószakaszokra terjedtek ki. A belvizes-nádas területek is biztosítottak némi jövedelmet, mert a leggyakrabban