A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

MUZEOLÓGIA-KÖZMŰVELŐDÉS - Viga Gyula: Élő agrártörténet (Kunkovács László kiállításának megnyitója)

Élő agrártörténet Megnyitó beszéd Kunkovács László fotókiállításán Élő agrártörténet a címe Kunkovács László kiállításának, s amint a címben egymásra felel a múlt és jelen, ugyanúgy több sík, több metszet, sokarcúság sajátosan összetett harmóniája maga a kiállítás is. Valamennyi kép a készítő sajátos látásmódjáról, egyéni szemléletéről tanúskodik: egyszerre tudományos-dokumentatív, s egyszerre művészi. Előzményei, kapcsolódásai persze mindkét irányban vannak, de nem azonos azokkal. Egyik oldalon a néprajz Kóris Kálmán, Györffy István, Vargha László, de legmarkánsabban talán Gönyey Sándor által képviselt fényképész vonulata, a másikon a szociofotó műfaja. Együtt, tehát, a tudományosan feltáró, leletmentő igény, s a fotográfus kísérletei a fényképezés sokirányű eszközeinek felhasználására a téma feltárásában. Sajátos tehát a műfaj, de ne feledjük, sajátos a kiválasztott téma is: az eltűnő, a pusztuló, a részleteiben is átalakuló paraszti kultúra, melyhez a középgenerációt még számos - megélt vagy csak hallomásból ismert - élmény, emlék, történés és tudás köti; a nagy változás a szemünk előtt zajlott, s nagy hatású része volt hazánk félszázados történelmének. Aki e sajátos műveltség megismerésére vállalkozik, annak általában véleménye is van ezen átalakulásról, s ez egy döntő pont: ez a vélemény viták tárgya és szellemi hovatartozás útjelző köve. Számomra Kunkovács László fotográfiáiban az egyik legfontosabb tanulság, legnagyobb erény éppen az, hogy a tartalom és a forma fentebb jelzett egységével elkerüli a sokak számára elkerülhetetlen zsákutcákat - saját utat jár. Nem a néprajzi expedíciók rácsodálkozó, egzotikumot kereső felvételei ezek - annak ellenére nem, hogy az általa ábrázolt világban zömmel archaikumok vannak jelen. Érezzük azonban, hogy olyan ember kezében van a kamera, aki maga is tudja, jól ismeri a fotografált jelenségeket, fogásokat, s aki avatott részese az általa feltárt munkának. Nem téved az idegenforgalmi látványosságok közé, még az alföldi pásztorélet sem csábítja turisztikai attrakciók fényképezésére. A képein megjelenő műveltségi kövületek sem időtlenek és nem kortalanok: a mártélyi öreg juhász házában gáztűzhely van, az egyik pásztor karórát, a másik bukósisakot visel, a harmadik kezében ott a táskarádió, a negyediken az aktatáska, a szűrös juhász mellett pedig jól látszik a gépkocsi orra és visszapillantó tükre. Kunkovács László felvételei nem agitálnak, nem minősítenek. Rábízza ezt nézőire. Időt és tényeket rögzít. Nem sajnálkozik és nem sajnáltat, de egyértelműen jelzi, hogy egy olyan világot kíván rögzíteni képein a jövő műveltsége számára, amit nem szabad feledni, mert része nemzeti műveltségünknek. Mindebből hiányzik a zavaró romantika: kemény világ ez, melynek évezredes rendje van. Mint jeleztem. Kunkovács László felvételein sajátos egységben van a dokumentáció és a művészet, s ezek együttese kifejezetten alkalmas az adott tájban élő, ott dolgozó s az eszközhasználő ember ábrázolására. A táj, objektum, eszköz és ember kapcsolatában egyik sem alá-vagy fölérendelt, csak harmóniájuknak van értelme. A hagyományos népi építészet olyan emlékei, mint az abara, a pásztorhajlék vagy a kerekól, a gazdálko-