A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Barsi Ernő: Gyermekjátékdalaink és új stílusú népdalaink táji sajátosságaihoz

ősibb, és egyben bonyolultabb jelenség, mint az egyszerű dal".

y Nem a félhangos dúr hexakord lekopásai, töredékei 2-3 hangos hangsorai, hanem sokkal inkább a beszéd egyenletes lejtéséből felfelé és lefelé kitérő, a zene őskorát idéző primitív dallamformulák ezek. Két gyakori alapformulája van ennek az ősi dallamosságnak: 1 s m és m r d. Az elsőnek tengelyhangja a s, s ebből felfelé nagy szekundot, lefelé kis tercet lép. A második tengelyhangja a r, ebből felfelé is, lefelé is egyaránt nagy szekundot lép. S hogy nem a diatonikus dúr hangsor első három hangjára lekopott dallamosságról van szó, hanem a beszéd lejtéséből kimozduló primitív dallamosságról, mutatja az is, hogy az ilyen hangkészletű dallamaink záróhangja sokszor nem is dó, (a dúr hangsor alaphangja), hanem a ré, a tengelyhang. A kétféle hangkészlet összekapcsolódásából pedig már létrejön a pentatónia. Azt is megállapítja Kodály Zoltán, hogy gyermekdalainkban „a változatképződés sokkal többféle, mint a felnőttek zárt formájú dalaiban ... A változások sokkal többször rögzítődnek új, maradandó alakulatokká".

111 így egy-egy táj gyermekjátékdallamai is sokkal több sajátosságot mutatnak, mint a felnőttek dallamai. Tegyük csak egymás mellé két távoli vidéknek, pl. a Kisalföldnek és Bükkaljának a nagyjából mindenütt ismert Csip, csip, csóka dalocskáját (Pt. 1., 2.). Első pillanatra kitűnik, hogy két teljesen különböző gyermekdallal állunk szemben. Jóformán csak az összecsípett, himbáló mozgást végző kezekre utaló „csip, csip csóka, vak varjúcska" szavak azonosak a két dalban. Teljesen eltér mind a szöveg, mind a dallam. Sőt az is feltűnő, hogy a sályi gyermekdal m r d r dallamossága, mely ezen a tájon, általában egész Felső-Magyarországon igen gyakori, a Kisalföldön szinte teljesen ismeretlen. Legfeljebb mint a 1 s m dallamosság lefelé való kiegészítése van használatban. De elmondható ez szinte az egész dunántúli zenedialektus gyermekjátékdalaira is. Annak ellenére, hogy a Vas megyei anyagban" előfordul ennek a ré tengelyű, hosszú ideig csak egy hangon recitáló, s a végén mindkét irányba nagy szekundot mozduló egészen ősi, a dallamforma keletkezési stádiumát őrző dallamosság, ez azonban nem válik elterjedte ezen a tájon, hanem csak ritka kivétel marad. Borsai Ilona Magyar népi mondókák és gyermekjátékok című tanulmányában

12 Észak-Dunántúlon csak mint sorzáró formulát említi meg az olyan dallammozgást, „amelyben a dallam a tengelyhangról a felső nagyszekundra lép, onnan az alsó nagyszekundra ugrik, majd visszatér a tengelyhangra". De mint sorkezdő formula, mint „dallammag" (dallamkezdet) itt ismeretlen. Az is érdekes, hogy a MNT I. kötetének m r d r kezdetű dallamai túlnyomó részben Felső-Magyarországról vannak lejegyezve, mindössze 4 való a Tiszántúlról (4L, 43., 46., 62. lelőhelyük Békés és Jászberény, s ezek is Kiss Áron 1891-es gyűjteményéből való, tehát egy múlt századi állapotot tükröznek). A mai gyűjteményekben a Tiszántúlról is jóformán hiányzik ez a dallamanyag, dallamkezdet. A s 1 s m dallamosság viszont országszerte mindenütt előfordul, sőt Erdély gyermekjátékdalára is ez a jellemző. Borsai Ilona is azt jegyzi meg róla, hogy „mondókadallamaink leggyakoribb, s országszerte bárhol előforduló motívumai a fölhajló nagyszekund és a lehajló kistere hangkészletéből formálódnak - akár úgy, hogy még e három hangból is csak az első vagy második kettőt használják fel, akár úgy, hogy mind a hármat".

13 Mikor a Győr környéki gyermekjátékdalokat vettem vizsgálat alá, azt kellett megállapítanom, hogy ez a dallamkezdet szinte kizárólagos ezen a tájon.

14 Mert az is nagyon lényeges, hogy egy tájon az itt található jelenség a vidék teljes anyagában milyen arányban fordul elő. Csak akkor vehetjük táji sajátosságnak, ha nemcsak szórványosan található, hanem gyakran használt formula. Ezért is volna szükséges minden tájnak, ezen belül is minden falunak teljes anyagát feltérképezni. így lehetne pontosan megállapítani, hogy egy jelenség ott milyen arányban fordul elő, s nevezhetjük-e jellegzetességeit táji sajátosságoknak.