A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

MISKOLC TÁRSADALMA A FEUDALIZMUS KORÁBAN - Kilián István: Színjáték a minorita iskolában (1753-1780)

tárgyát ismerjük. Amelyekről csak a história domusban lejegyzett adat állt rendelkezésünkre legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Néhány cím, esetleg cím híján pozitív adat némi következtetésre csábíthatja a kutatót. Az a sejtésünk azonban hogy a mai fogalmaink szerint megírt és eljátszott drámáknak jelentős többsége világi tárgyú volt. Az már bizonyos, hogy 1753 és 1780 között rendszeresen színre léptek a minorita gimnázium diákjai. Az egyáltalán megismerhető tárgyú 17 előadott színjátékból 9 világi tárgyú volt, nyolc pedig vallásos. A nyolc közé tartozik a három angyaljelmezes ünnepélyes bevonulás is. A színlapok megadják a szereposztást is, s ezek nemcsak arról tanúskodnak, hogy a gimnázium diákjai kik voltak alkalmasak a színjátékra, hanem arról is, hogy a női szerepeket is fiúk játszották el. De már az is pozitívum volt ebben az időben, hogy egyáltalán női szerepek is voltak. Színjátéktípusok, színpad, jelmez, közönség A háztörténészek itt is, mint szinte az egész országban a műfajokat illetően teljesen bizonytalanok. Bármilyen kimenetelű, tragikus vagy komikus hangvételű drámáknál is a legszívesebben a comoedia terminust használják. Sűrűn előfordul a declamatio elnevezés is. Ezeken kívül azonban a forrásokban a ludus scenicus, a ludus theatralis, a processio, az ingressus és az introductio kifejezések állanak. Ezekből a kifejezésekből, ha csak nem ismerjük részletesen a darab tárgyát, nem lehet kikövetkeztetni a színjátéktípust sem. Minden előadás színpada alkalmi jellegű volt. Míg a minoritákénál sokkal gazdagabb jezsuita iskolák gyakran színházat, színháztermet építettek (Nagyszombat, Kassa, Eger), addig a minoriták sehol sem voltak képesek arra, hogy egy állandó színházat vagy színháztermet építsenek. Közel sem volt annyi jótevőjük, mint a jezsuitáknak. Miskolcon az előadások helye talán a darab tárgyától, a közönség várható érdeklődésétől függően állandóan változott. Színpadot, valamiféle emelvényt építettek, s azt a bemutató után azonnal le is bontották, hogy a termet vagy a kisebb helyiséget eredeti rendeltetésének megfelelően használni tudják. A liturgiához kapcsolt processionak a színhelye a templom előtti tér, illetőleg a templom maga volt. Csak addig mozogtak a „szereplők", amíg a szentélybe értek, s ezután a mise szertartása alatt szinte élőképpé kellett merevedniök. Többször játszottak a rendtagok ebédlőjében, amely túlságosan nagyméretű nem lehetett. Jó esetben az ifjúság, a rend tagjai, s néhány világi személy férhetett el itt. 1767-ben, 1775-ben kétszer és 1778-ban játszottak az ebédelő teremben. 1775-ben a magtárban léptek fel. Nyilvánvaló, hogy egy az ebédlőnél sokkal nagyobb fedett területről lehet szó, ahová már a diákokon és rendtagokon, a meghívotfvárosi, megyei előkelőségeken túl már az érdeklődők is bemehettek. Illúzió lenne számokban gondolkozni, de egy-két száz főt már nyugodtan el lehetett a magtárban helyezni széken vagy csak állva. 1777-ben a város főterén, a csizmadiaszínben léptek fel, ugyanott, ahol Déryné és színésztársai is szórakoztatták Miskolc közönségét. Nyilván ezt a darabot szánták a legnagyobb számú közönségnek, s egészen bizonyos, hogy itt jelentek meg a legtöbben. S az is előfordult egyszer, hogy színpad helyett egy nyilván nagyméretű laposkocsin rendezték be a színteret. Alig árulnak el az adatok valamit a jelmezekről. Az angyalruháról fentebb már írtam. A Vinculum mutuae conjunctions című darab Ansbertája, a női főszereplő férfiruhában jelent meg a színen. Kantában az is előfordul, hogy az előadó diákok szerepnevüket nyakukban viselik. A ránk maradt darabokban királyok, királynék,