A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)
MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Viga Gyula: Megnyitó beszéd Pásztor János szalmafonásainak kiállításán
Megnyitóbeszéd Pásztor János szalmafonásainak kiállításán Tisztelt Megnyitó Közönség! Kedves Abaúji Múzeumbarátok! Mint bizonyára sokan tudják, az egykori „történeti" Abaújnak már 1872-ben múzeuma nyílott Kassán, ami reprezentálta a nagy múltú, gazdag hagyományú régió egykori műveltségét, tradicionális kultúráját. Aztán minden megváltozott ezen a tájon is, s Abaúj mai országhatárainkon belül maradt részében 1985-ig kellett várni arra, hogy a múzeum címet kiérdemlő közgyűjtemény nyithassa meg kapuit. Akkor is sejtettük, ma már talán tudjuk is, hogy minden olyan intézménynek nagy jelentősége van, amely az emberek táji kötődését, identitását, kisebb-nagyobb közösséghez való tartozását erősítheti. Úgy gondolom, ilyen az Abaúji Múzeum is, amelynek ez irányú feladatait nem lehet túlhangsúlyozni, ha széttekintünk a mai kihűlt, megbomlott világban, amikor nem lehet eleget szólni és tenni a közösségek kohéziójának megőrzéséért, e nemzet múltjának megismertetéséért és vállalásáért, egy jobb, otthonosabb haza megteremtéséért. Mondhatják, hogy talán messze mentem, de igazán és komolyan gondolom, hogy az említett célokban és feladatokban rendkívül fontos szerepe lehet az ilyen múzeumoknak, s annak a közösségnek, amely köréjük csoportosulva szolgálja nemzeti kultúránk, hagyományaink ügyét! Nem egy szokványos, közismert témájú kiállítás megnyitására gyűltünk itt ma egybe. Pásztor János szalmafonásai valami ismeretlen, törékeny és mégis erős világot jelentenek, s egyszerre hordozzák az archaikum és a novum ismérveit. E törékeny szalmaemberkék, szótlan csengők, s félénk madarak készítője 1906-ban Felsővadászon született. Mint a mesék névtelen hősei: bojtárkodott. nehéz paraszti munkát végzett, ám gyerekfejjel megtanult valamit, ami számára mindig örömet okozott, felszabadulást jelentett, s bizonyára átsegítette őt az élet számos nehéz, gyötrelmes időszakán. Örömet jelenthetett számára e munka, alkotás: ahogy a paraszti munkához szokott kezek között megformálódnak e törékeny figurák. Az alkotás vágya egész életét végigkísérte, s betegségéig része volt mindennapjainak. De mi is valójában ez az alkotás, amit Pásztor János munkái őriznek? Az ország számos vidékéről vannak adataink arra, hogy az aratás befejezésekor készített aratóko,szorúkat különféle, szalmából fonott, lecsüngő díszek gazdagítják. Ezek azonban csak csengőcskéket formáznak, a figurális formáknak magam nem leltem nyomára. Pontosabban: ismerek hasonlókat, de csak a lengyelektől, ruszinoktól, szlovákoktól, vagyis úgy tűnik, hogy a szomszédos szláv területeken jól ismert ez a technika. Csak félénken vetem fel, nagyon jó lenne utánanézni, hogy vajon nem valamiféle „kulturális atavizmusra" kell-e gondolnunk jelen esetben (a néprajz a survival, ill. revival kérdéskörébe utalja ezt a problémát), hiszen Fényes Elek a múlt század első felében Felsővadászt ruszin. Fancsalt pedig szlovák, ill. „tót" falunak mondja. Nem kizárt tehát, hogy Pásztor János örököse is egy olyan alkotási módnak, formának, amit egykor élt ősei is ismertek. Az viszont kétségtelen, hogy az ő kezén új tartalommal, s számos új formával fogalmazódott újjá ez az alkotás. Mi az, ami számomra kedvessé, érdekessé teszi Pásztor János bácsi szalmakötéseit?
