A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Viga Gyula: A répáshutai tájház megnyitására

ez a fő tanulság! Hanem az, hogy az itt élők ismét eredményesen tudtak és tudnak alkalmazkodni a mindennapi élet feltételeihez. Ahogy elődeik naponta hódítottak el kemény munkával újabb és újabb lépésnyi területeket a természettől, s e gyönyörű, de a kenyeret csak hallatlan mostoha munkával adó tájat két évszázad óta birtokolták és megélték, úgy a falu mai közőssége - az ugyancsak nem kis nehézségek ellenére - képes előrevinni ügyeit, képes változtatni saját sorsán, s képes lakossága megtartására is. Magam úgy vélem, hogy e most avatandó tájház legfőbb haszna, értelme talán valahol az előbb említettek körül keresendő. Számomra ugyanis a folyamatosságot, a generációk csak önmagára jellemző láncát jelképezi, ill. alkalmas a múlt, jelen és jövő csak egyféle módon értelmezhető és megélhető harmóniájának megmutatására. S ha a mai répáshutaiak kézen fogják a gyerekeiket vagy unokáikat, s elhozzák őket ide, megmutatni, hogy hol és miként éltek, mit dolgoztak, hogyan laktak eleik, akkor talán remélhetjük, hogy működnek azok a titokzatos kis csatornácskák, az a megfoghatatlan sajátos érrendszer is, amely a generációk között a felhalmozott tudást, ismeretet, tapasztalatot közvetíti. Az alkalmazkodás, a megmaradás, az együvé tartozás tapasztalatát, benne az ősök tiszteletét, a hagyományok megbecsülését. Mert a hagyomány az a különleges keresztút, ahol érinti, metszi egymást a múlt és a jelen, a történelem, benne a közösség és az egyes ember élete. Ahol érintkezik a végtelenül őrlő idő, melynek képzeletbeli kereke meg sem zökken egy-egy generáció életének lemorzsolásával, és benne az egyén életének az a csodálatos lehetősége, hogy sok mindent tudhat a világból, amit elődei megtudtak, mert nem kell mindent önmagának újratanulnia. A mindenkori hagyomány sajátosan szelektál: elfeled, kihullat fölösleges dolgokat, másfelől új jelenségekkel bővül. Valahol azonban, a legmélyén, parányi drágakövekként kristályosodnak azok a maradandó emberi tudások és eszmények is, amelyeket a jövő-menő, gyakran változó, ám csak az ocsút felkapó és szétszóró széljárások nem tudnak elmozdítani. Meggyőződésem, hogy a répáshutaiak itt két évszázada megtelepült elődei sokkal többet tudtak az élet ezen alapvető kérdéseiről, mint azt ma hinnénk. S azt gondolom, hogy a maiaknak is elsősorban a hagyomány ezen részét kell örökíteniük. Szeressék, ápolják, bővítsék tovább ezt a kis gyűjteményt! Legyen emléke közös múltjuknak, eredetüknek, s záloga közös jövőjüknek. Répáshuta 1989. augusztus 20. VIGA GYULA