A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Viga Gyula: A répáshutai tájház megnyitására

a Bükk hegység területén is. Az udvari kamara ugyanis, elsősorban a kincstári erdőterületek magasabb szintű hasznosítása érdekében, olyan telepeseket hozott, akik részben új, részben a korábbiakat megújító erdei iparokkal, valamint a kialakuló manufakturális üveggyártással és vasiparral, ill. ezek kiszolgálásával a táj kiélésének magasabb szintjét garantálták. Hozzá.kell tennünk, hogy olyan helyen, amit a magyarság korábban eltérő életmódja miatt - lényegében nem szállt meg. Ily módon az ide települő favágók, szénégetők, mészégetők, hutai üvegesek és hámori vasmunkások és a fuvarosok, mintegy kis ökológiai fülkét képeztek, s jellegzetes tevékenységükkel és termeivényeikkei sajátos helyet foglaltak el a környező tájakkal való kapcsolatok rendjében, ugyanakkor állandó szimbiózisban éltek azokkal. Nem is lehetett ez másként, mert ezek a települések nem csupán a kenyérgabona, hanem az egyéb alapvető növénykultúrák megtermelését sem biztosították szűk és mostoha határukon, ráadásul a kevés termést is állandóan kiszolgáltatva a vadon élő állatok kártételének. A huta- és hámortelepülések kezdetben sajátos ipari kolóniák voltak, melyeken az idetelepült szlovák-ezek sem egy helyről! - cseh, morva, német, lengyel és más lakosok kultúrája és tudásanyaga bizonyára csak lassan szervesült az egyes településeket jellemző műveltséggé. Ez a műveltség azonban rendkívül összetett és nyitott volt: magába olvasztva a különböző közép-európai nációk tudását és tapasztalatát, olykor az Európát járt szakmunkások ismereteit, s mindezt két évszázadon át együttműködve a környező magyarság felől érkező kulturális hatásokkal. Az említettek természetesen nem csupán a szellemi műveltségben, a szocializációban és a mentalitásban hagytak nyomokat, hanem a tárgyi világban, pl. a házberendezésben, a lakáskultúrában is. A bérmunkát végző, fuvarozó, az Alföldre is járó hutai népesség - a maga készítette eszközök, bútorok mellett - sokfelől szerzi be tárgyait, s lakáskultúrájára, csakúgy mint viseletére közel sem jellemző olyan azonosság és állandóság, mint pl. a magyar parasztfalvak népére. Ily módon természetesen, hogy az itt rekonstruált szoba- és konyhabelső is egy .virtuális állapot, amely fő vonások jelzésérc alkalmas, melynek kialakítását erősen behatárolták a még fellelhető tárgyak, s amely - értelemszerűen - egészében nem lehet azonos a répásiak szülői, nagyszülői házával. Manapság még az ünnepi alkalmakkor is szeretjük elmondani, hogy gyakran rosszkedvűek vagyunk. Hogy úgy érezzük, mozdíthatatlan csődtömegként fog körül bennünket neurotikus társadalmunk, hogy baj van a morállal, a neveléssel, s hogy egyre magányosabbak vagyunk. A válságtünetek alapján - együtt a többi társadalomtudomány művelőjével - a néprajzkutató is könnyen sorolja a kiváltó okokat: eltűntek a hagyományos közösségek, megbomlott a család, a múlté a hagyomány, az a tradíció, amely évszázadokon, évezredeken keresztül határozott kapaszkodókat adott az emberek számára - egyértelmű normatívákat nyújtva, megkönnyítve ezzel döntéseiket, stratégiáikat az egyes élethelyzetekben. Nem tagadom, hogy az elmúlt esztendőkben magam is elsősorban a hagyományos közösségek széthullásáról, községeink sorvadásáról írtam, beszéltem, vitatkoztam legtöbbet, azon keseregve, hogy az elmúlt évtizedek radikális változásai kilendítették a falut, vele a hagyományos falusi közösségeket több évszázados helyzetükből, s mindez megoldhatatlan gondok, ellentmondásos jelenségek sorát eredményezte. Nos, miközben mindez alapvetően igaz, Répáshután ezen a héten valami egészen mást tapasztalhattam. Harmonikusan együttműködő, vállalt dolgaikért összefogó, rengeteget vállaló hutaiakat láttam, s a közösség olyan összeműködését, ami a sokat emlegetett autonóm társulások, az „alulról építkezés", s ha úgy tetszik, a helyi demokrácia mintájaként szolgálhat. S hogy ez nemcsak az elmúlt egy-két hétben működhetett így, arról bárkit meggyőzhetnek a település arculatában, ellátásában megfigyelhető változások. Más kérdés persze, hogy mindezért mennyivel többet kell vállalnia egy falun élő embernek, mint egy városlakónak! Számunkra azonban, itt és most, nem