A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Bencsik János: A paraszti lúdtartás egy hegyközi faluban

Bevezetőben is szóltunk arról, hogy toll nyerése számított a libatartás legfontosabb haszonvételének. Nem lehetett közömbös tehát, hogy milyen libafajtát tenyésztettek. Kovácsvágáson általában a tiszta fehér fajtákat kedvelték. Ennek ellenére előfordult a szürkés tollú egyed is. Különösen szépnek tartották a hamvas gúnárt. „Az volt a szép, a hamvas gúnár. Majdnem úgy nézett ki, mint a vadliba." Ha a hátán tarka toll is akadt, azzal nem is törődtek. Ezért aztán a gazdasszonyok megállapodtak, hogy „ebből ősszel adol nekem egy tojó vagy gúnár libát. Megfizetem én is az árát". Tojást azonban nem cserélték. Nem így a tyúktojást. „Aggy már ebből, ennek a tojásából, mert ez szép kendermagos, vagy szép kontyos!" - mondták egymásnak. Libatcnyésztésnél mindenki a saját fajtájához, a kipróbált, a bevált fajtához ragaszkodott. Csak a sajátja által tojt tojásokat rakta a fészekbe. Miután a toll értékes volt, a gondos háziasszony ügyelt arra is, hogy libái tiszták legyenek. Szép fehérek. Rendszeresen ajjazott, tágasabb helyen tartotta őket. Vigyázott, mert ha egyszer bcbarnult a hasaajja (ti. a toll), az aztán nem ment le, hiába fürdött. Megfigyelték az egymástól vásárolt tollat. „Attam el tallut itthon a faluban. Osztán gyött erre egy asszony, s mondja: No hallod, tegnap este dicsirtünk. Kérdem tőle, hogy Jajj, hallod, hát hol? Bodnár Bcrtiéknél tallut fosztottunk. De igen szép tallu vót, nem vót benne még egy tok se, meg olyan szép tiszta vót!" Ennek híre ment. Általában évente háromszor tépték a libát. Mikor megért, akkor eldöntötte a gazdasszony, hogy megnézi, kitépett a combjáról néhány szál tollat. „Ha nem vót vérös, akkor mán lehetett tépni." Ha érés előtt tépték meg a libát, akkor leeresztette a szárnyát, szenvedett az állat is. Az első tépés savány volt, a harmadik igen szép, ez volt a legszebb és a legnagyobb toll. Rendszerint együvé tépték a fcdőtollakat és a pehelyt. Ha nem volt benne a pehely, akkor soványnak tartották a tollat. Ha szép tollat akart a gazdasszony, akkor „szemmel kell tartani". Kukoricát, búzát adtunk nekik, de megette a zabot is. Attól volt szép a tolla. Általában mindenki a saját libáját megtépte. Nemigen segítettek egymásnak. Ahol 2 asszony volt, ott mind a kettő ráült a libára, s együtt tépték őket. Volt olyan huncut gúnár, amelyik nehezen adta le a tollat. „Tisztára az embernek szakadt ki a karja. (Nehéz volt) evvel a 2 ujjal tépni a libát". Ha vergődött tépés közben az állat, ha nehezen adta a tollat, akkor „kezét-lábát" összekötötték. Különösen sokat dolgoztak mikor harmadjára tépték, mert megerősödve a liba is jobban ellenállt. Voltak olyanok, melyek csíptek-haraptak. Ezeknek bekötötték a száját, vagy gumit húztak a csőrérc. A tépésnek pontos ideje volt. „Édesanyámtól mindig úgy hallottam, hogy mikor a kisliba kikeli, a anyalibát 5 hetesen meg kellett tépni." Azon a libán 7 hétre kinőtt újra a toll. Mire tehát 12 hetesek a kislibák, azokat is téphették. Jól fejlett, fiatal libákat ekkor lehetett először tépni. Ezt követően általában 7 hétre került sor az újabb tepésre. Aki ezt elszalasztottá, az elpazarolta a tollat, mert a liba hullajtani kezdte a tollát, s közben pedig tokosodon. ,,A' mán nem vót egyenlő tallu. Nálunk se vót elhanyagolva sose a libatépés." Szépen feslett az érett tallu. Egyszerre ömlött le, s egyszerre nőtt is ki. Általában mosóteknőbe vagy rostába tépték a tollat. Elseperték a kiválasztott területet, hogy tiszta helyen dolgozzanak. Nem ültek le a szabadban, mert a szél könnyen elfújta a tollat. Konyhában, istállóban láttak munkához. Elkészítettek l-l párnatokot, ócska ágyhajat, melybe a frissen tépett tollat átrakták. Száraz, szellős helyre felakasztották, „ott száradt, míg sor nem került rá". Vigyáztak, mert könnyen beleesett a pondró. Ha nedves végű volt benne, akkor az egész megpondrósodott. A pehely értékesebb volt, akadt, aki külön kezelte a pelyhet. Pehclypárna, pehelydunna, pehelypaplan készülhetett belőle. Tépés közben kiszakadhatott a liba bőre. Disznózsírral kenték meg, s hamut hintettek rá. Ha jobban kirepedt, akkor előbb összevarrták, s csak azután kenték be zsírral. Kicsit fájlalta, szomorkodott is, de gyorsan meggyógyult a seb. Általában azt tartották,