A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Bencsik János: A paraszti lúdtartás egy hegyközi faluban

hogy „ne hét elején tépjétek a libát, hanem hét utóján, azért, mert ha hét elején tépitek, akkor egész héten fájni fog (a bőre) neki. Ha pénteken, szombaton tépitek, akkor csak 1 napig fáj, mert a következő héten nem fáj." A frissen tépett libát célszerűtlen levágni, mert felesleges előbb kínozni a tépessél. Tépést követően egyébként nagyon megkékül a bőre, teljesen fekete lesz. Gusztustalannak tartják. Ha viszont, mondjuk 2 hetet vár vele, akkor meg olyan, mint a sündisznó, tele van a bőre tokkal. Akkor meg azt nem lehet kipucolni a bőréből. A hosszabb, az erősebb libatollakat felhasználás előtt fosztották. „Fosztót hittünk össze." Egy-egy háznál több asszony összegyűlt, s közösen elvégezték a munkát. „Elgyüttek szombat este, mer' egyébkor meg fontunk. Valahol nem foszlik a tollat, az keményebb lesz használat közben." A fosztás úgy történt, hogy a hosszabb tollak 2 oldaláról lehúzták a tollat, csak a hegyén hagytak egy kicsit. A kocsányt vagy talluszárat kispárnákba rakták. Akad azonban olyan család, ahol l-l nagypárnát töltöttek meg talluszárral. Van aki ezt jobban szerette, nem süllyed bele az ember annyira, mint a puha párnákba. Ha pedig bevetették az ágyat, ezek a párnák alulra kerültek, így feszesebben tartották azt. A tavasszal elhullajtott vezér tollakból és más, hosszabb tollakból kötötték a kenőtallut. Megfosztották, mindössze hegyeiken hagytak egy kis „bojt"-ot. Kenderfonallal szépen megkötötték. Tésztasütéskor került rá a sor. Tojásfehérjét, cukrosvizet kentek a kalács tetejére, hogy szép fényes, hogy szép piros legyen. Ha kenyérlángos sült, az olvasztott zsírt, az olajat is ezzel vitték rá a tésztára. A levágott libák szárnyvégét tollseprűnek használták. Frissen sült kenyér aljáról ezzel seperték le a kemence hamuját. Máshol is alkalmazták, általában lisztes munkáknál. Kovácsvágáson nem dívott a libahizlalás, legalábbis az 1950-cs évekig nem. Ennek oka részint a kevés takarmány, hiszen helyben a kukoricatermésre másutt is szükségük volt, részint pedig az értékesítés is ezt diktálta. Az újhelyi piacokon a sovány liba kelendőbb volt. A zsidók vásárolták fel, akik csak az étetett libát tartották kósernek. Általában mikor a tojó liba elült,'a gúnárt vitték is az újhelyi piacra. Nem szokták tovább tartani, hiszen a pénzre mindig nagy szükségük volt. Különösen ott, ahol másból alig származott bevétele a családnak. Tojólibát ritkán értékesítettek tenyész állapotban. Féltek attól is, hogy a neki (ti. a libának) idegen helyen nem szokik meg, s visszajár régi otthonába. Természetesen a tehetősebb családok megengedhették maguknak, hogy l-l hízott libát levágjanak. Egy-egy liba töméséhez általában 1 véka szemes kukoricát számoltak. A 4-5 hétig hizlalt állatnak már 2 liter zsírja is sülhetett. Miután az újhelyi piac felvételi készsége megváltozott, a liba értékesítésének jellege is módosult, illetve beszűkült. Az említett piacozásnak kialakult gyakorlata volt. 2-3 szomszéd összefogott, szekérre rakták libáikat és vitték a piacra, Üjhelybe.

y Deszkás szekérre pakolták ősszel a száraz libákat, s egyszerre nagyobb tömegben értékesítették. Gyalog is bejártak a városba. Már a 10 éves gyermeket vitték magukkal a felnőttek. Puttonába 2 libát belcültettek, azt már ő is elbírta, s a városban cukorkát vagy 1 darab szentjánoskenyeret kapott. Ekkor vásárolhatták meg a gyerekeknek szükséges rokkot, nagylajbit, csizmát. Általában a jó értékesítés okán kevés libahúst fogyasztottak a vágási parasztok, ezért a libatömés ismeretanyaga szegényesebb is. Az elmondottak összegzéseként a következőkre helyezhetjük a hangsúlyt: Kovácsvágáson a paraszti libatartást szigorú célszerűség jellemezte. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy azok a családok mindig igyekeztek libát tartani, ahol leánygyermekek nevelkedtek. Az egy tojó liba és szaporulata olyan mennyiség volt, melynek ellátásával a szegényebbek is megbirkózhattak. Ezt a magatartást a közösség erkölcsi ítélete is megkövetelte tőlük. A mostoha termőhely és a falu szűkös határa nem ösztönözte a te-