A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Faggyas István: Néprajzi vázlat a Sajó- és Szuha-vidék kisnemességéről

Néprajzi vázlat a Sajó- és Szuha-vidék kisnemességéről A II. világháború befejezését követően, az eddig eltelt időszakban, a falvak társadalmának vizsgálata elsősorban a hálásabb és az általánosabb, a társadalmi közfelfogás számára hatásosabb jobbágy-paraszt kutatásra korlátozódott. E leszűkült nézőponton áttekintve, sok-sok falu valós társadalmi képe kikerült a vizsgálat látómezejéből, egyegy falu társadalmának jelentős rétege nem kapott szót múltjának megszólaltatásához. Emiatt a népi műveltség kérdéseinek vizsgálatánál egy részterület kidolgozatlanul, fehér foltként feltáratlan maradt az önkéntes gyűjtők asztalán. A legújabb időkig is úgy tűnik, mintha a néprajzi gyűjtőmunka programjából ki lett volna iktatva a falu régi társadalmában fontos szerepet betöltő kisnemesség múltjának kutatása. Helyi ismereteim birtokában e falvak hajdani nemesi népét megpróbálom vázlatosan bemutatni, élményeimet a ma még élő 80-85 éves nemesi utódok adatközléseivel és hiteles forrásanyaggal kiegészíteni. Az írásom témájául választott, Sajó- és Szuha-vidék kisnemessége jelentős számban a mohácsi vészt követő időkben emelkedett ki a jobbágysorból s került a nemesi rendbe. Ekkor szakadt ki e réteg az életmódjában, szokásaiban, építkezésében, állattartásában, viseletében, ősi műveltségében és főleg nyelvjárásában egységesült népi konglomerátumból, amit a múlt század kezdetétől palóc népcsoport néven tart számon a magyar néprajztudomány. A honfoglalást követő időkben megülte e népcsoport a Bükk, Mátra, Cserhát, Börzsöny, Karancs- és Medves-alját, tovább terjeszkedve a völgyekben, egy részük eljutott a Sajó, Rima és a Szuha vidékére. Itt a Hanvák, az Abák, a Borsok osztozkodtak a föld birtokában és a népen, mely a kabar-magyar gyepűőrökből ötvöződött s nyelvjárásában külön nyelvi szigetként ismeretes. E különös nyelvi sajátossággal, kiejtéssel gazdag tájnyelv idők múltán elhomályosította az azonos nyelvi használatban és kultúrában rejlő palóc jobbágyöntudatot. Előbb a vidék református népe, majd némi késéssel a katolikus falvak lakói közül sokan - nem a nyelvjárásukból eredő „bántódás", inkább a jobbágysorból való szabadulás miatt-nem vallották magukat palócnak - noha az oda való tartozásuk nem kétséges -, hanem királyi oklevéllel bíró armális - birtoktalan, adót nem fizető, de hadi szolgálattartásra kötelezett - nemesekké váltak. Az új útkereséssel nemessé vált jobbágyréteg még erőteljesebben megosztotta a palócság sorait azokon a helyeken, ahol a honfoglalást követően, a gömöri királyi várközpont felbomlása után már kialakultak a királyi várkatonák és várnépek kuriális és jobbágy falvai. A falvak belső társadalmi rétegeződése színesebbé vált. Kialakultak a régi, adományos birtokkal rendelkező kuriális nemesek falvai, a megosztott újnemesek és a továbbra is jobbágyságban élők falvai, s végül az úrbéresek lakta falutelepülések. A témához közelállónak érzem, hogy az újnemessé felemelkedett jobbágyok nemesítésének folyamatát, forrásmunkák adataiból kiemelve, rendszerbe foglalva ismertessem. 1526 után a Habsburgok - elődeiktől eltérően - a jobbágyok sorait nemesítve, az