A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

NEMES LAMPÉRTH JÓZSEF EMLÉKEZETE - Fehér József: Nemes Lampérth József posztumusz sorsa

Nemes Lampérth József posztumusz sorsa „A könyveknek megvan a maguk sorsa" - tartja a régi római közmondás, de az emberek sorsáról nem szól. Pedig hogy mennyiféle emberi sors van, örömteli is meg tragikus is, elég utalnunk csak egy klasszikus világirodalmi műre, Solohov Emberi sorsára. A történelem, a tudományok, a művészetek nagy alakjainak sorsa leggyakrabban az, hogy életük tragédiákkal teli, küzdelmeiket saját koruk nem becsüli meg, nem ismervén fel nagyságukat, életük szegénységben telik, sokszor üldöztetéseket szenvednek, s igen sokszor még- Daniéval szólva - „az emberélet útjának felét" sem érik meg, fiatalon, betegségben halnak meg, vagy a harcmezőkön esnek el. Példákat erre szinte a végtelenségig sorolhatna bárki csak a magyar történelemből is. Ott van azonban a vigasz, a történelmi igazságszolgáltatás, amikor megadatik az elégtétel: a saját korában üldözött, kiközösített, megvetett forradalmár, tudós, művész idővel a nemzetek történetének legfényesebb lapjaira kerül, szobrot állítanak tiszteletére, melyet az évfordulókon koszorúk öveznek, tettei példaképül szolgálnak az ifjúság számára, munkásságának eredményeiből merítenek a szaktudományok, a művészet és így tovább. Nemes Lampérth József festőművésznek ez az elégtétel a legutóbbi időkig sem adatott meg. A mai napon törleszthetünk ugyan adósságainkból vele szemben, de úgy vélem, ez még mindig csak a kezdet. A tartozás kettős, hiszen nemcsak élete tragikus, hanem halála utáni sorsa is megrendítő eseményekkel teli. Nemcsak földi maradványai voltak 62 évig szinte teljesen kegyelet nélkül, részvétlenül egy mindig másutt megnevezett tömegsírban, de mint művésznek sem adatott meg az utókor részéről az őt megillető hely kijelölése a 20. századi magyar képzőművészetben. Életének tragédiáját ismerjük. Ezt megőrizték az életrajzi adatok, kézikönyvek, lexikonok, s legmegrázóbban - mert őmagától valók - a levelei, melyeknek mondatai egy összecsapódó hullámsírból segítségért esdeklő, kegyelemért fohászkodó, a Semmibe görcsösen kapaszkodó, égre hiábavalóan fenyegető felkiáltójelek, melyeknek szenvedéseit csak József Attila-i kínokkal mérettethetjük meg. S a kórházi kórlapok is fennmaradtak, melyeknek többnyire közönyös feljegyzései a gondolkodó festőzseni és a skizofrén elme halálos kimenetelű küzdelmét rögzítik. A kórlapot szabadversben írt drámának nevezhetnénk, melyet maga az Élet és a betegség rögzített időrendbe. A kórlapról az is kiderül, hogy ha nem marad magára élete utolsó szakaszában, betegségének folyamata megállítható, talán még visszafordítható is lehetett volna. De mindössze néhány barátja állt mellé - igaz, csak a távolból -, de a bürokrácia és a közöny korlátait csak későn tudták áttörni azoknál a hivataloknál, akik emberi megpróbáltatásairól és művészetének értékeiről mit sem tudtak. így, majdnem teljesen magára hagyva, méltatlan körülmények között süllyedt napról napra a névtelenségbe. A lipótmezei, szakszerűnek mondható kezelés után került a sátoraljaújhelyi közkórház elmeosztályára 1923. május 27-én. Kimondatlanul, de halálra volt ítélve, csak annak időpontja volt még bizonytalan. Egy évig élt még. Fizikailag teljesen legyengül-