A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Csiszár Árpád: Rudak és keresetlen fák a falusi udvaron

Rudak és keresetlen fák a falusi udvaron Néhol még most is megtalálhatjuk a maradványait, de az egyéni paraszti gazdálkodás idején általános volt az, hogy az udvaron egy kútágas, vagy inkább valami nagyobb fa körül egész sereg különböző méretű rúd volt támasztva. Ez hozzátartozott az udvar képéhez. Szegényebb helyeken, ahol nem volt járójószág, sokszor csak néhány véknyabb rudat látunk. Ha az udvaron bementünk a fészerbe (a színbe), ott falra akasztva, a tetőlécek alá feldugdosva különböző fadarabok voltak. Nem elkészített, befejezett eszközök, de közülük sok már évtizedeken keresztül ott volt azzal az elgondolással, hogy jó lesz valamire. A gazda kinézett belőle valamit, amit készíteni lehetne, és őrizgette. Feleségem, Baráth Margit mondja el nagyon sokszor, hogy amikor az édesapja, aki mesterkedő ember volt, ha egy-egy szekér gallyfát vett valahol, amikor azt elrakta, minden darabot mérlegelt, hogy mire is lenne jó. Ezeket úgy állítgatta aztán az eperfa mellé és úgy dugdosta az eresz alá, tető alá a fészerbe, hogy majd készít belőle valamit. A végén a szekér gallyból, alig maradt valami a tűzre. Favágó erdőre járó emberek, egy-egy különösebb alakú fadarabot találtak, alkalmasnak látták valamire, és hazavitték. Jó volt felnézni a disznóól padlására is, ahol szintén őriztek különböző rudakat, fákat. Most ezeket szeretném számba venni. Az eperfa vagy diófa körül álló rudak közül legnagyobbak voltak az oldalrudak, A használathoz egyszerre csak kettő kellett, de rendszerint tartalék is volt belőle. Másutt vendégoldalnak is nevezték ezeket a rudakat. Szálas termény szállításánál a gúzs patingga\ erősítették ezeket a szekér oldalához, a bürfákhoz. Amikor a szekér még üres volt, ezek a lőcs mellett lógtak a szekér hosszában. A szekérre kapaszkodók sokszor erre ültek rá. (Látta ezt Arany János is: „Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, Mint az a kis béres a vendég oldalon.") Az oldalrudaknak a vastagabbik vége körül be volt nyakalva. Ennél fogva kötötték meg aztán terményhordásnál a hordókötél végét. A rúd hossza változatos, három-, négyméteres volt, de az egy párban levők mindig egyforma hosszúak voltak. Amikor a szekeret megrakták, az oldalrudakat felemelték és két helyen, a bürfákon keresztülfektetett csapófákkal alátámasztották, így szélesedett meg a szekér. Amikor hordáskor a megrakott szekeret a hordókötéllel megkötötték, a kinn maradó méternyi rúd, a gyermekek nevezetes játszóhelye volt. A rakott szekér után szaladtak, erre a rúdvégre akaszkodtak, ezen a rúdon úgy tornáztak, hogy sokszor kezükkel, lábukkal kapaszkodtak, sőt fejjel is lógtak lefelé. Jelen írás szerzője 1912. március 8-án született Fülesden. A dolgozat közreadásával szerették volna köszönteni a 75 éves Csiszár Árpádot, a vásárosnaményi Beregi Múzeum létrehozóját múzeumunk munkatársai, akik szakmai tanácsokért, adatokért és jó szóért bármikor kopogtathattak ajtaján, mert mindig készséges fogadtatást találtak. A megjelenésnek azonban az ad szomorú aktualitást, hogy a kötet nyomdai munkálatai közben, 1989. február 20-án Csiszár Árpád örökre eltávozott az ő Urához, akit életében lelkipásztorként szolgált.