A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Csiszár Árpád: Rudak és keresetlen fák a falusi udvaron

A csapófának többféle haszna is volt, éppen ezért ebből is többet tartottak. Sok ki sem volt szabva, hosszabb is volt a hordáshoz elkészített párnál. A csapófával történt a nehéz tárgyak, rönkök felemelése. Volt, hogy egy disznóólat, vagy górét is tovább tettek úgy, hogy csapófával emelgették. Egyaránt használták egykarú és kétkarú emelőnek, ez utóbbi esetben tőkét tettek alá. Kútgém húzásnál kettőt ollószerűen összekötöttek; ollósfát csináltak belőle, és ezzel emelték a kútgém tönkös végét, amikor helyére illesztették. Minden ilyen emelésnek volt valaki szakértője. Ha oszlopot kellett kihúzni a földből, jött a csapófa. Lánccal hozzákötötték az ágas, vagy szuláp aljához, és mint egykarú emelővel emelték, húzták ki a földből. Kútágas állításkor előfordult, hogy az ágas nyílása a felállításnál nem egészen megfelelő irányba került. Ilyenkor a nehéz, több mázsás fát, már így felállítva kissé meg kellett fordítani. Ilyenkor is csapófát kötöttek mellé lánccal, és emberi erővel fordítottak rajta. Különleges használata volt, amikor a Tiszából, Szamosból régen bedűlt, beiszapolt, majd kimosott nagyfákat, „vízhozta, vagy vízvette" fákat akartak kihúzni. A szerszám, amellyel használták, a bubora volt. Fenn a parton egy szulápot, gömbölyű oszlopot ástak le, erős, középen kilyukasztott odvas fát húztak erre, ehhez és a mederben levő fához kötötték a drótkötelet, majd a lánccal hozzákötött csapófával forgatták. Kútásásnál és kúttisztításnál, három csapófát kötöttek össze, azt állították a kút felé, és az összekötésnél erre akasztották a csigát, amelyen keresztül aztán kötéllel felhúzták a földet, vagy iszapot. Tehát a csapófa a gazdaságban nélkülözhetetlen volt. A cserepcsép rudak a hosszú csapófáknál véknyabbak. Kenderáztatásnál volt rájuk szükség. Áztatáskor a kenderkévéket két rúd közé szorították, azután tettek rá kapával földet, hogy elsüllyesszék. A dióverő rúd öt, hat méter, sőt még hosszabb. Azokat a verőrudakat nevezték így, amelyekkel a földről verték a diót, sőt a magas fákról a szilvát is. Mellettük voltak a szilvaverő rudak. Ezek olyan kisebb, véknyabb rudak voltak, amelyeket fél kézzel lehetett használni, és amelyekkel a fára mászva verték a diót, szilvát is. Ezekhez kemény- és puhafát egyaránt használtak. A lényege az volt, hogy egyenes legyen, jól fogható és könnyen lehessen vele bánni. A rudashordó rúd sima, marokkal átérhető, két és fél-három méter hosszú, végén kihegyezett rúdpár, amelyek szénagyűjtéskor az összerakott szénacsomók továbbvitelére szolgáltak. A rudas a felgyújtott széna mennyiségének mértéke volt, amiből négyet-ötöt raktak fel egy közepesen terhelt szekérre. A tornácra való rudakat a kenderszösz lábbal való dörzsölésekor a tornác oszlopához kötötték fogódzónak. Ezt fogták meg a lányok, mikor a lábukkal dörzsölték a szöszt. Tengeriszárító rudat a tornácon, vagy az eresz alatt, olykor a padláson kötötték fel. Hosszúságuk változó volt. A meghántolt és suská')áná\ összekötött tengericsöveket vetették át ezeken, ősszel ezeken a rudakon hamarabb száradt a tengeri. Voltak udvarok, ahol fákra is szereltek tengeriszárító rudakat. (Volt ahol csak párjával kötötték a tengerit, de volt ahol négyesével, vagy hatosával kötötték a bokrokat és azt vetették át.) A gangas horognak való hosszú rúd. A végén volt a vashorog. Tartása - lehetőleg a kútágas környékén - tűzoltáshoz kötelező volt. De használták áradások alkalmával, s Szamosból, Tiszából uszadékfák kihúzására is. Magas eperfát is megráztak vele. Ugyancsak tűzoltáshoz kellett tartani hosszú rúd végére kötött fű- vagy suskacsomót, pemetét. De kellett kisebb rúd a kemence fűtésénél tűzpiszkálónak, azaz piszkafának. Sok rúd kellett nyeleknek is: szénvonó nyélnek, megfelelő kétágú fa gereblyeny'érnek, lapát- és villanyéklék. A póznának, vagy amint a Szamosháton nevezik pózmának való rudak másfél-há-