A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tóth József: Iskolateremtő iskola

két most érkező ifjút tartózkodva fogadták, én meg egészen gyanús lehettem, mert nem a protestáns Debrecenben, hanem a kommunista Pesten végeztem el tanulmányaimat. A befogadás azonban ennek ellenére is viszonylagosan gyorsan ment, azaz hamarosan én is a tantestület olvasztótégelyébe kerültem. Az iskolában több „iskolateremtő" egyéniséggel találkoztam, akiktől nemcsak a jó képességű diákok egyre növekvő serege, de még a fiatal tanárok is sokat tanulhattak. Szinte a példakép tiszteletével néztem egyesek nagy szakmai tudását, mások magas szintű erkölcsi normáját, vagy módszertani arzenáljának gazdagságát, sőt tiszteletet ébresztettek bennem még azok is, akik a különcködés, vagy éppen a szétszórtság személyiségjegyeit hordták magukban. Sajnos, többükre ma már csak emlékezni lehet, őrzöm Zsupán Laci bácsit, a történelem rejtelmeinek halk ismerőjét, az életbölcsesség Kovács Józsi bácsiját, a matematika szigorú logikáját és a humánumot egybeolvasztó Kósch János bácsit, a tartós betegségében is bölcs humorú Óváry Imre bácsit, Darkó Béla bácsit, a természet rejtett humorú ismerőjét. Kora ellenére nem bácsiztam Imreh Zsigát, a város impresszionista festőjét, a szórakozott logikaprofesszort és Irsa Tibort, aki vibráló egyéniségével, mint testnevelő tanár, nemcsak a test, de a szellem nevelésével is foglalkozott. A középgenerációval inkább a valóság pőre szituációiban találkoztam, közülük azokat sorolom fel, akiktől konkrét szakmai és módszertani fogásokat, titkokat tanultam vagy éppen lestem el: Csorba Zoltán, Gyárfás Imre, Nagy Kálmán, Pápay Sándor. Ha eddig személyeskedtem, hadd áruljak el az akkori harmadik generációról is néhány titkot. A fiatal tanárok is sokat gyürkőztek és egyben tanultak is egymástól, a pályakezdés első sikerei és kudarcai mindenképpen tanulság volt, s ami több volt az előbbi kollegákkal való kapcsolatnál, az a szinte diákos cinkosság, mókázás, amelynek cégtáblája esetenként lehetett maga az intézmény vagy éppen az igazgató. Az meg természetes, hogy az ország legvidámabb temetője (Móricz Zsigmond állítása szerint) ismert volt számunkra, hisz az Avas pincesorairól csak ezen keresztül lehetett a városba jutni. Ifjú kollégáim közül is hadd említsek néhányat: Bárány Lajost, Bartha Istvánt, Csomós Nándort, Csótai Jánost, Oláh Miklóst, Tolnay Ferencet. Tanultam tehát szakmát, pedagógiai eljárásokat, a társaséletet, meg vidéki városból is kitekinteni a világba. Nem hallgathatom el, hogy a porosz hagyományú iskola tanári módszereit is itt tanultam meg, mai fejjel kissé szégyenkezve gondolok azokra a pedagógiai „mínuszokra", amelyeket én is alkalmaztam, de ez is a korhoz tartozott. A földszinten volt az iskola könyvtára, amely egy egész tucatezer könyvből állt, és ebben a tanári könyvtár állománya hagyományosan öröklődött, tudatosan gyűjtött könyvekből állt össze. A régi könyvek - köztük a Miskolci Kódex - nem feltétlen a tömeges művelődési igény kielégítését szolgálták, azonban felébresztették a tiszteletet mind a diákban, mind a tanárban a tudás, az olvasás szeretete iránt. Az iskolalátogatások során szerzett mintegy évtizedes tapasztalatom alapján állítom, hogy értékes könyvtár nélkül nincs iskola. A „Földes" igaz könyvtárat tudhatott magáénak. Fiatal kezdő tanárként - könyvek és anyagiak híján - magam sem boldogulhattam volna, nem lett volna lehetőségem szemléltetni, diákjaimmal kiselőadásokat tartatni, vagyis a könyv, a tudás tiszteletét képesebb diákjaimba beoltani. A könyvtár avatott vezetői közül H. Kovács Mihályt említem, aki mennyei birodalmában tanárt és diákot egyforma szívességgel fogadott. A könyv mellé mindenki kapott valami jó szót is, és ha az idő vagy a lukasóra engedte, Miska bácsi csodálatosan tudott igaz regéket mesélni a közelmúlt történéseiről: egykori tanárjáról, Juhász Gyuláról; középiskolai és egyetemi társáról, József Attiláról és a tanú szerepéről Horger Antal előtt, természetesen, mivel makói születésű volt, a történésekből Erdey Ferkó sem maradhatott ki.