A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tóth József: Iskolateremtő iskola

képlet, legfeljebb gondolkodási kategóriáink voltak egyértelműbbek és merevebbek, de mindez nem a valóság tisztánlátásából, hanem inkább ismereteink korlátozottságából, saját tudatlanságunkból eredt. A proletár városban működő iskola, ahová nagyrészt munkás- és parasztgyermekek jártak, mint intézmény igen másodlagosnak, a tanári kar pedig gyanúsnak ítéltetett. Nem volt könnyű tehát szocialista iskolát formálni, különösen úgy, hogy senki sem tudta pontosan, mi is az. Az igazgató játszotta az ütközőbak szerepét a merev, központi előírások és az iskola, a városi rögtönzések és az iskola, a tantestület és az iskolán kívüli világ, sőt sokszor a tantestület és a szülők, diákok között. Az igazgató „hajtotta" a tantestületet, ugyanakkor a külső támadásokkal szemben még azokat is megvédte, akiket személy szerint talán nem is szeretett. Ezért fordulhatott elő, hogy amikor 1956-ban az igazgatóválasztás korszakát éltük, a tantestület nagy többséggel újraválasztotta. 1953-ban a volt katolikus Fráter György Gimnázium és a református Lévay József Gimnázium egyesítéséből kialakított tantestület nem lehetett egységes, sok haladó hagyománnyal, de visszahúzó erővel is rendelkezett. Több dörgedelmes tantestületi értekezletre is emlékszem, ahol az igazgató - a diplomácia kelléktárával élve - az új nevelési eljárások bevezetésének elmaradása miatt a fél tucat ifjú kollégát okolta, de úgy, hogy az idős tanárok is értsenek belőle. A világnézetében vegyes, szakmai tudásban azonban jól felkészült és a tízparancsolat alapvető morálját nevelési eszményként tisztelő tanári kar alapvetően mégis jó médiumnak bizonyult a szocialista iskola követelményeinek befogadására és továbbadására. Sokan természetesen úgy érezték, hogy új köntösbe öltöztetve, új jelrendszerben megfogalmazva, a régi nevelési eszményt folytatják. Tok Miklós, az egyesített iskola első évtizedének igazgatója, történelmi kompromisszummal oldotta fel a régi iskolák hagyományát és „aszocialista iskola" új követelményeit. Rámenős vezetői stílusáért többen nem kedvelték, a nagy múltú iskolák egységbe kovácsolásának és felfrissítésének - a tanulókban is lecsapódó - eredményei azonban helyi és országos figyelmet keltettek, s ez önmagában igazolja az alapvető vezetői eljárások helyességét. Természetesen az igazgató csak a feltételeket biztosítja azokhoz a folyamatokhoz, amelyek az iskolaélet mindennapjaiban a nevelők és a tanulók kapcsolatában lezajlanak, s végül a tanítványokban egyrészt a tanulmányi eredményekben, másrészt az életpályán realizálódnak. Ez utóbbiról a legkevesebb ismerettel rendelkezem. Tudom a diákság „input"-ját: több mint fele munkásparaszt tanuló volt, köztük sok az elcsigázott bejáró, de az értelmiség, az alkalmazotti réteg gyermekei is jelentős számban tanultak, sőt nem hiányoztak az ún. „X"-esek értelmes fiai sem. Ismerjük a tanulmányi eredményeket, a helytállást az országos tanulmányi versenyeken, a kulturális kisugárzó hatást az iskola falain kívül. A korszak igazi eredményeit, az iskola valódi „output"-ját azonban csak akkor tudhatnánk meg, ha valaki felmérné, hogy az adott kor diákjai ma mire jutottak életpályájuk során, milyen eredménnyel vesznek részt az ország gyarapításában. Hiába magasodik az iskola két emelet magasságban, ahol a sokszínű diáksereg helyezkedik el, az előbbi megfontolás alapján én továbbra is a földszinten maradok, ahol a következő állomásom a tanári szoba volt az első impressziók között. A földszint legtágasabb helyisége a tanári szoba volt, mintegy 40-50 pedagógus nyüzsgő kavalkádját pillantottam meg, amikor először beléptem. Sorra bemutatkoztam, másnap azonban még mindig több ismeretlennek tűnő arcot véltem felfedezni, újból kezdtem az ismerkedést, természetesen sértődés lett a válasz, harmadnap pedig azok sértődtek meg,, akiknek eddig még ténylegesen nem mutatkoztam be. Mint említettem, a különböző iskolákból összesereglett tanári gárdát aligha lehetett egységesnek tekinteni, hacsak nem abban, hogy többségük inkább az idősebb generációhoz tartozott. Érthető hát, hogy azt az egy-