A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tok Miklós: Fejezetek a miskolci Földes Ferenc Gimnázium történetéből. Gazdag iskola

klubdélutánoknak. Gyakran megfordultam a tanulószobában, a kollégiumokban. Részt vettem az osztály- és iskolakirándulásokon. Magam is szerveztem kirándulást: a negyedik osztályok egységes őszi kirándulását egy-egy egyetemi városba és környékére rendszerint én vezettem. A nyári balatoni iskolai táborok „parancsnoka" mindig én voltam. Kérdezheti méltán valaki: hogy fért bele ez az elfoglaltság egy-egy nap „24" órájába? Jó munkaszervezéssel és a közvetlen munkatársak jó megválasztásával, akik maguk is mindig tárgyalóképesek, és ugyanakkor igen pontos „adminisztrátorok" is voltak. Jó érzéssel mondhatom el, hogy az iskolai ügykezeléshez és a gazdasági ügyvitelhez is értettem, hisz magam is csináltam mindezeket, midőn ózdon egy személyben kollégiumi igazgató, nevelő, adminisztrátor és gazdasági vezető is voltam. Gimnáziumi igazgató koromban, mégiscsak „az egyszemélyi felelős felelősségével", áttételesen foglalkoztam mindezekkel, közvetlenül sohasem. Ma sem szükségszerű ezekkel a feladatokkal és ezekhez csapódó sok új, más tennivalóval magának az igazgatónak bajlódnia. Annál is inkább nem, mert pl. a mai Földes Ferenc Gimnáziumban legalább egyszer annyi személy foglalkozik az iskolai ügykezeléssel (van iskolatitkár, laboránsok, több gazdasági ügykezelő stb.), mint az ötvenes években, csak ki kell keresni, és meg kell találni a megfelelő munkatársakat. Nekem: Tolnay Ferenc, Tóth József, dr. Csaba Mihály, Bartha István, Polányi Imre, Ablonczy Bertalan, Timon Tivadar, Micska Szaniszló, dr. Erdélyi Dezső kartársak személyében ez sikerült. Tehát a munkaszervezés is felszabadított egy csomó időt arra, hogy az iskola tanulóit, azok nagy részét tudatosan, tervszerűen, több esetben a családi háttérrel, szüleikkel együtt megismerjem. Ez igen nagy nevelőeszköz is volt, s feltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy azt mondhatják rólam tanítványaim, hogy igényes, szigorú, minden kihágást megtorló „diri" voltam, de azt egy sem, hogy embertelen is, és nem azonos mércével mértem, kivételt tettem a másik javára. Még megszólításban sem tettem soha különbséget köztük. Egyformán szólítottam meg őket, akár ismertem szüleiket, akár nem. Fő pedagógiai elvem volt: az iskolán belül csak a magatartás és a végzett munka, a tanulás minősége alapján lehet különbség a tanulók között. Az igényesség, a határozott követelés viszont nem mond ellene tanítványaink szeretetének. A nevelőnek szeretnie kell tanítványait, akik szocializmust építő népünk gyermekei, nagyobbik részük pedig munkásosztályunk és parasztságunk fiai és leányai. Ez a bizonysága annak, hogy a nevelő szereti, becsüli a gyermekek szüleit is, dolgozó népünket. E szeretet nélkül nevelni nem lehet, mert csak ez szülhet bennünk felelősségérzetet tanítványaink iránt. „Szeretni, plántálni, öntözni, s óvni kell a gyermekben mindazt, ami jó, ami érték: igazmondását, ébredező tudásvágyát, nyiladozó érzelmi életének tisztaságát, egyre izmosodó akaraterejét. Gyűlölni, irtani, gyomlálni kell a gyermekben, az ifjúságban mindazt, ami rossz: hanyagságát, kötelességmulasztását, felelőtlenségét, trágár, szemetes beszédét. Az igazi nevelő csak így szerethet. Nem keresheti majomszeretettel növendékei, múlékony, olcsó, értéktelen ragaszkodását. Nem szabad az igazi szeretet feladása árán népszerűségre törekednie. Vigyázni kell azonban arra, hogy igényessége, szigorúsága mögött megérezzék szerető szívét, felelősségérzetét is minden tanítványa iránt."

3 Napjainkban mintha az igényes, az iskoláért, a nevelésért élő, de ugyanakkor pedagógiai munkásságával az iskolán túlmutató tudóstanár-típus iskoláinkban megcsappanó félben lenne. Része van ebben - minden bizonnyal - a pálya gyengébb vonzásának, hanyatló társadalmi presztízsének, a pedagógusképző intézeteknek, annak a szinte megszámlálhatatlan „szerepnek", amelyben meg kell felelnie ma egy pedagógusnak, de pedagógusaink anyagi „megbecsülésének" is. A mi nevelőink, többségükben, amellett, hogy kiváló gyakorló pedagógusok, a „pedagógia közkatonái", egyúttal szakmájuk, tantárgyaik kiváló, országos hírű szaktekintélyei is voltak: pártmunkások, munkakö-