A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Vanyó László: Megnyitó Götz János sárospataki emlékkiállításán

ge ... lenne. Mindkettőn ember van, az egyiknél a ló még fokozza a mozgást, a másiknál a testet a mögötte - vagy ha tetszik, rajta - levő kereszt kimerevíti. A feszület önmagában véve nagyon hagyományos téma, ikonográfiailag nagyon kötött. A kereszt eleve adott, merev dekoratív elem lehet, és mivel jelkép, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy emblematikus jellege semlegesíti a művészi alakítást. Nem mondható kifejezetten szobrászi elemnek, túlságosan egy nézetet diktál. A keresztre feszített test valami végérvényes merevséget sugall, ha valahol, ennél érvényesül a gravitáció. Ennek ellenére mi lesz ebből Götz János kezén? A kereszt szárainak élét fordítja szembe, így lapjainak nemkívánatos egyhangú felülete eltűnik, éle koordináta-szerepét tölti be inkább, de gondosan pontot tesz a kereszt szárainak végére, azok befejezettek, nem hagyja, hogy elpengjenek a végtelenbe. Ellenkeznék az áttekinthetőséggel. A keresztre szegezett Krisztus testéből olyan dinamika árad - mert ez túl ünnepélyes mozgásában ahhoz, hc ^y vonaglásnak, kínlódásnak láthatnánk -, hogy a szemlélő inkább a keresztjén át rm nnybe menő, vagy a keresztről feltámadó Krisztust látja benne. Pedig test! Részlett rmái meghökkentően átgondoltak, kidolgozottak, a gyűrődések egyszerre sugallják a szenvedést és a szabadságot. A kezeknél, a lábaknál, ahol a szegek fixálják a kereszthez, szinte elképesztően „naturalisták" a formák. Ezeken a fixálási pontokon érződik a halálos tehetetlenség, de a figura egésze inkább graciosusan úszik felfelé, vagy éppen szárnyal. A keresztet is átértelmezi a rászegezett figura. A kereszt így nemcsak „patibulum", hanem - Antiohiai Szent Ignác használta a keresztre a kifejezést először - „magasba emelő gépezet", „szerkezet", mely a feltámadottat hordozza! Az eredetileg a testre nehezedő teher a merevítő kereszt, az embert megölő eszköz éppen a rászegezett test miatt lebeg, a rászegezett emeli a látomás magasságába és szemünk előtt szárnyal vele. A Crucifixuson a mozgás és nyugalom egybeesik. Nüsszai Gergely a IV. század keresztény gondolkodója ezt nevezte a legnagyobb paradoxonnak, mert ez számára időbeli szuccesszív létezés és az öröklét találkozása. Ha igaz az, hogy a művész a Crucifixusban ezt mutatja meg, akkor azt is mondhatjuk: ilyen értelemben ez a Crucifixus van jelen a többi műben is, azért oly világítók, azért olyan lezártak, azért befejezettek, mert igazi értelemben mind-mind eleve a „kép", „szobor" igényével készültek, azért jöttek létre, hogy határt jelezzenek az emberi lét időperemén, de olyan határt, mely nem lezár, hanem nyit. Nem az én dolgom, hogy művészettörténeti méltatást mondjak, ezt majd elvégzi a szaktudomány. A régi barátság címén mertem elmondani néhány belátást, amelyek talán Götz János egész művészi hagyatékát jellemzik. Ahogyan az időnek akkor sem tulajdonított nagy jelentőséget, amíg alkotott, úgy a művekben a mozgás nem a múló időt idézi fel, hanem az ünnepet, a formák azért táncolnak még a keresztút domborításain is. A tánc is olyan mozgás, amely nem kényszerű, nem valami másért táncolnak a figurák, hanem mert valamit „celebrálnak", ünnepelnek. A művek szemlélése legyen minél több néző ünnepe, és szemük előtt jusson eszükbe Rilke verssora: „du musst dein Leben ändern" „változtasd meg életed". Ezzel a néhány gondolattal a kiállítást megnyitom. Sárospatak, 1986. április 16. VANYÓ LÁSZLÓ