A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Vanyó László: Megnyitó Götz János sárospataki emlékkiállításán

Megnyitó Götz János sárospataki emlékkiállításán Egy kiállításon, a művek közvetlen közelében igen nehéz beszélni. A fölöslegesség érzését alig tudja leküzdeni az ember, hisz itt vannak a szobrok, domborművek, amelyek megszólítanak minket, beszélnek magukról, elmondanak minden fontosat alkotójukról. Itt nézni kell és hallgatni, valamelyest azzá válni, amit nézünk. Ha a megnyitó szavai ezt valamelyest előmozdítják, akkor már lehet mentségük a szavaknak. Götz János szobrai előtt mindig ez az érzés kerített hatalmába: elnémítanak. De úgy gondolom, bárki megérzi: mennyire „mű" minden egyes szobor, nem a megmunkáltság, nemcsak a mesterségbeli tudás értelmében, hanem a befejezettség, véglegesség, lezártság értelmében. Minden mű külön világ, alkotás, teremtés, amely nem szorul a kommentátor kontár magyarázatára. A kommentár és magyarázat igénye nélkül a néző azonban talán mégis elmondhatja azt, milyen gondolatokat keltenek benne a művek. Ha munkáit úgy jellemeztem, hogy azok „művek", befejezett alkotások, akkor ezzel azt is mondom, hogy Götz nem a művészetet művelte, nem egyszerűen kifejezte magát, mint ahogyan nem is illenek szobraira az olyan jelzők, hogy „őszinte" vagy „közvetlen", mert az alkotással az önkifejezésnél többre pályázott, mindig abszolút igénnyel nyúlt témájához. Ezért nem veszett bele egy artikulátlan alkotási folyamat „kultuszába", aminek igen gyakran az az eredménye: állandóan dolgozó művész életmű nélkül. Inkább hasonlított azokra amesterekre, akik a műbe ölték életüket, és egyéniségüket nem egyszerűen átöntötték a megmunkált anyagba, hanem hajlandóak voltak azt feláldozni is a „mű"-ért. Ezért zártak is, de nagyon személyesek is. Saját belső világát és alkotó cselekvését egyformán kívülről, bizonyos távolságból, magasságból szemlélte, őt magát is a formálás, a mintázás éthossza formálta. Ezért egyetlen művénél sem tolakszik előtérbe az egyéniség, a személyes probléma, amely megvilágíthatná a művet, a mű maga világít. Éppen ezért műveinek formái a legkisebb részletekig átgondoltak, valóságosabbaknak hatnak a valóságosnál, még portréi is független életet élhetnek modelljeiktől. A formák mindig tiszták, tökéletesek, elegánsak, nem utalnak vissza semmire, nem emlékeznek és nem emlékeztetnek, hanem egyszerűen: jelen vannak, feszülnek, kipattannak, kibomlanak, összeépülnek szemünk előtt. Az anyag, amivel és amiben dolgozott, ha nem is semmisül meg, mert nem mondható, hogy negligálta volna lehetőségeit, de nem jelentős, nincs súlya. A művek „anyagszerűségét" aligha tudnánk méltatni. Szobrász, akinek a művei nem gravitálnak, nem támaszkodnak, erre nincs is szükségük. Térben vannak, de nehézkedés nélkül, ha ugyan nem „dobbantanak" inkább a „földről". Ez a jellegzetesség látható már a stációs képeken, a Legendán, legfőként azonban a Crucifixuson. Ez utóbbinál legyen szabad kicsit elidőzni, nemcsak azért is, mert véleményem szerint kulcsfontosságú. A Legendának és a Crucifixus-nak látszólag nem sok köze van egymáshoz. A lovast lova emeli, a Krisztus-test - éppen ellenkezőleg - a kereszten függ. Az első az elrugaszkodás, a második a halál mozdulatlansága, dermedtsé-