A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Goda Gertrúd: Beszélgetés Tenkács Tibor festőművésszel

emberkerülő kisfiú voltam. Rájöttem, lehet küzdeni a rossz jellemvonások ellen. Ezt a cserkészektől tanultam meg. Én tudatosan neveltem magam egész életemben gyermekkoromtól kezdve és ez sajnos, amiről máma alig hallok valamit. Nem tanítják ezt, nem nevelik. Sémák elé állítják a gyereket, vagyis sablonos embereket nevelünk. Egyéniségeket kellene nevelni, s legalább olyan mértékben megtanítani a gyereket arra, hogy önmagát nevelje. Mert akkor nem lenne ennyi öngyilkos gyerek, ha ezt megtanulnák, hogyan lehet hinni önmagunkban. Én hittem magamban, bár jól tudtam, nem vagyok zseni, sem élvonalbeli művész. De hittem, egyszer nekem igazam lesz. Az élet bebizonyította, igazam lett. Nemcsak magamnak, barátaimnak is megszerveztem a kiállításokat itt Tokajban. Örömömet, sikereimet mindig megosztottam környezetemmel. Ez nagyon jó. Úgy érzem, nem felejtkeztek el rólam, azok sem, akiket én szeretek, igaz az a magyar közmondás: jó tett helyébe jót várj. Évente háromszáz levelet írtam meg, hogy ezek a kapcsolatok életben maradjanak, és 260-270 kiállítást rendezhessünk 1985-ig. Nem állítom, hogy ez okvetlenül az élvonalbeli művészet, amit itt bemutatunk, de szerintem az a bajunk sok területen, hogy mindig csak az elsőként célba futókra figyelünk, és azokra nem, akik másodiknak, harmadiknak, de netán tizediknek futnak be. Akkor az ő erőfeszítésük hiábavaló volt, nem? Tudtam azt is, hogy kiállítási programunkat nem az avantgárd, de közérthető művekkel kell kezdeni, mert nem volt hagyomány. De most az utóbbi években már Tóth Menyhért volt a sztár, ő itt lett Tokajban igazán nagy művész, a fehér festést itt kezdte. Egy érdekes kiállítás szervezője volt Tenkács Tibor. Évfolyamtársainak rendezte meg közös tárlatát 1983-ban. Ki kell térnem a Zilahy György Müvészetbaráti Körre, ami 1966-ban alakult. Ennek programja az volt, hogy ne csak a nyár egy hónapja alatt legyen művészeti élet Tokajban, hanem tárlatokkal hozzuk ide a művészetet. Legyen valami olyan itt Tokajban, hogy ne csak a boráról emlegessék ezt a várost, amely egyre kisebb fényt hoz Tokajban, mert hiszen elvitték a bort Tokajból azt lehet mondani, és vele együtt azt, amire büszkék vagyunk, mint hagyományra. Azt mondtam: mi kortársak. Az évfolyamtársak kiállítása és háromnapos találkozója Tokajban 1983 júniusában, ez úgy érzem egy méltó csúcsa volt a művészetbarátok körében folytatott munkámnak. Tizenöt fő állított ki. Senki sem hitt ennek a sikerében, D. Fehér Zsuzsa mégis vállalta a kiállítás megnyitását, mert az életben való cselekvőképesség, az aktuális tett mindnyájunkat igazolt. Óriási közönség mellett, szép hangversennyel egybekötött megnyitó volt. S nagy élményt jelentett találkozni azokkal, akikkel 20-25 éve nem találkoztunk. Ez volt az utolsó tevékenységem a Zilahy Művészetbaráti Körben. Be kellett fejeznem koromnál és egyéb elfoglaltságom miatt is. Az a szerencse ért engem 1983-ban, amikor az egyéni kiállításomat megrendeztem ősszel - akkor voltam 70 éves, akkor kaptam meg a Lévay József közművelődési díjat és érmet -, hogy meghívtak a budapesti Szőnyi István Alkotóközösségbe. Most van lehetőség hivatalosan arra, hogy a művészek szerencséjüket maguk kovácsolhassák. Engem azok hívtak meg - egyetlen vidékit -, akik hosszú éveken, évtizedeken keresztül jártak Tokajba. Megint csak azt mondom: jó tett helyébe jót várj, ez megint bebizonyosodott. Ez azt jelenti, havonta olyan megfeszített munkát kíván tőlem, hogy szinten maradjak, sőt érvényesüljek, hogy emellett semmilyen más munkát nem végezhetek. Egy-egy ónálló kiállításához készült katalógust átlapozva, vagy akár itt a műteremotthonban körülnézve is észreveszem, hogy festői témái mennyire változatosak. Többfigurás nagyméretű kompozícióin a tokaji földművesek, a kisvárost építő aszfaltozok láthatók. De természet és ember szoros kapcsolata egy-egy mű erejéig felbomlik; látok jellemet fölidézni képes portrékat, ülő kislány egész alakos képét, s a tájat embertől nem há-