A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Goda Gertrúd: Beszélgetés Tenkács Tibor festőművésszel

6. kép. Tokaji piacon, olaj a humán műveltségre is. Mondhatni a tokajiak legjobb ismerője. „Közéleti munkái" közül mit tart legnagyobb eredményének? Büszke voltam rá mindig, hogy rajztanár is vagyok, és arra is, hogy a kettőt is össze tudtam egyeztetni. Nem volt könnyű, sokáig gátlásaim voltak, mert hiszen a tanítást teljes szívvel csináltam, mindig szerettem a gyerekeket és nálam a tanítás végén egy teljes kimerültség lépett fel. Félórás séta a parton, máris leráztam a fáradtságot, s elővehettem a másik mesterséget: a művészetet. Ehhez persze óriási hit kell, ami hála istennek fokozatosan kifejlődött bennem, a kisebbségi érzés is elmaradt, és rájöttem, hogy amit én csinálok hiszem, hogy fontos, akkor tényleg fontos is. Kitüntetéseimen látszik, hogy azok közművelődésűek és szakmai kitüntetéseket nem nyertem el - talán azért, mert mindig elsősorban a nevelést tartottam fontosnak, mert azért kaptam a fizetést, s csak másodsorban a művészetet. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy teljes értékű művészként léphessek fel. Ez most életem vége felé sikerült. Az optimizmus egy öröklött, szerencsés jó tulajdonság, vagy ez kinevelhető? Kaphat egy festőnövendék olyan impulzusokat mestereitől, amely később egy ilyen világnézetté fejlődik? Örülök a kérdésnek. Az anyám pesszimista volt, s engem az anyám nevelt, mert apám hatéves koromban Amerikába távozott, mint szobrász - egyébként Kisfaludy Stróbl Zsigmond évfolyamtársa volt -, hogy majd ott nagy karriert csinál, de szegény soha nem csinált, ő tudniillik úgy képzelte el az életet, mint egy bohém világot, ahol a művész előtt meghajolnak, mert a művész egy rendkívüli ember. Anyám ezt igyekezett bennem visszafojtani, ne tedd, ne légy művész. így jutottamén oda, ha nem lehetek művész, akkor legalább rajztanár legyek. Igen, az optimizmus nevelhető. Én egy majdnem