A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Zbornik Slovenského Národného Múzeá -1984. (Bodnár Mónika)

család számára. Kényszervágások alkalmával a szarvasmarha bőrét is hasznosítani tudták, eladták, vagy csizmát, cipőt varrattak belőle. A jószág szarvából különböző használati tárgyakat készítettek. A szarvasmarha-tenyésztés után a szerző a juhtenyésztésről ír. Szól a tejgazdálkodásról, teleltetésről, a juhállomány gazdasági hasznáról — itt megemlíti a gyapjút, húst, faggyút és a trágyát. Ezután a lótenyésztésről, kecsketartásról, sertés- és baromfitenyésztésről szól röviden, majd egyéb háziállatok — így a nyúl és galamb — tartására tesz utalást. A tanulmányt néhány a témakörrel kapcsolatos tájszó jelentésének szótárszerű magyarázata zárja. Slavko Chury a XVIII-XIX. század fordulójának időszakában meglevő liptói céhmesterségekről, mesterekről ír: a mészárosokról, pékekről; cipészekről, csizmakészítőkről, ,,őrieviökár"-okról vagy más néven német cipészekről; szabókról, gomkötőkről, kalaposokról, szűrszabókról, szíjgyártókról és nyeregkészítőkről; lakatosokról, kovácsokról, katlankészítőkről; posztó készítőkről, takácsokról és festőkről; asztalosokról, kerékgyártókról és kádárokról; valamint a kőművesekről és kőfaragókról. A felsoroltakon kívül elterjedt volt Liptóban a fazekas és a kötélgyártó mesterség is. A következő közleményben ugyancsak Slavko Chury a liptói céhtermékek 1577-es évre vonatkozó áriimitációjárói ír. A mai Partizánska Lupőában a XIX. század közepén 253 mesterember 32 féle különböző mesterséget űzött. Az egyik jólmenő mesterség a kötélgyártás volt. Vladimir Majeröiak az utolsó kötélgyártó mestert kereste fel. Hana Lauková Ruzomberok (Rózsahegy) vidékének hagyományos ünnepi táplálkozásáról ír. Bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a táplálkozás jellegét nagymértékben befolyásolják a természeti adottságok. A vizsgált területre a hideg hegyaljai éghajlat a jellemző. Ebből kifolyólag a rozs és az árpa az alapvető termesztett növény, valamint a XIX. század óta a burgonya is ide sorolható. Kisebb mennyiségben más növényeket is termeltek, amelyeket a konyhán hasznosítottak. A családi és jeles napi ünnepekhez gyakran nagyon régi, hagyományos ételek kapcsolódtak és kapcsolódnak részben még ma is, másrészt éppen az ünnepi étrendbe kerültek be először az új, ,,úri" ételek. A szerző áttekinti a naptári ciklus ünnepeit és felsorolja az egyes jeles napokhoz fűződő ételeket. Leírja farsang, húsvét, májusfaállítás szombatjának, pünkösdnek, az októberi falubúcsúknak az étrendjét, András, Luca, Miklós napjához kapcsolódó ételféleségeket és karácsonykor, szilveszterkor, valamint újév napján szokásos ételeket. A tanulmányt terminológiai szótár zárja. Az évkönyvet Peter Slavkovsky cikke zárja, amelyben a szerző D. G. Lie hard írásira, hívja fel a figyelmet. D. G. Lichard egyike volt azon keveseknek, akik megértették, hogy a szlovák nemzet számára nem jelent megoldást az utópisztikus pánszlávizmus, s a nemzet kultúrája csak a gazdasági felemelkedéssel válhat fejletté. írásait néprajzi szempontból az anyagi kultúra szinte minden területére vonatkoztatva forrásértékűeknek tekinthetjük. Ez a tanulmány a földművelés terén hasznosítható adatokat ismerteti. Összegezve elmondhatjuk, hogy ezt a kötetet főleg a népi építészet és kismesterségek kutatói forgathatják haszonnal, ugyanis e témakörből több tanulmány is helyet kapott az évkönyvben, de egy-egy írás a zöldségtermesztéssel, viselettel, állattartással és táplálkozással is foglalkozik. Az Etnográfiai Évkönyv huszonötödik kötetének megjelenése alkalmából gratulálunk a sorozat szerkesztőinek, és további jó munkát kívánunk az elkövetkező huszonöt esztendőre is. BODNÁR MÓNIKA