A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Faggyas István: A putnoki állatvásárok

vagy a tanácstól kikunyerált szűkös pénzen, lett légyen az eldobott (régi, felbecsülhetetlen értékű!) hímzés, kaszroly vagy „füstös fazék", padlásról előkotort „kacat": félsarkantyú vagy béklyó lovaknak vagy éppen kaloda a renitens jobbágyoknak, nyereg a régi szilaj pásztorkodás idejéből. Csak a múzeum leltári naplójának a bejegyzéseire kell egy pillantást vetni az 50-es évek elejéről, a száz és száz bejegyzés egyvégben élénk fogalmat adhat a gyűjtött anyag mennyiségi gazdagságáról és minőségi változatosságáról. A megnyitáskor kölcsönkapott anyag csakhamar visszakerült eredeti gazdáihoz: így is jól be tudta rendezni az egyetlen nagytermet és a kis benyílót, szemléletesen és ízlésesen is, hiszen mint képzőművésznek szakmájához tartozott akiállításrendezés. A szomszédos kis „irodahelyiség" meg dugig tömött raktár is lett egyúttal. Új korszak kezdődik a múzeum történetében 1964-ben, amikor az immár amúgy is szűknek bizonyult helyről átköltözhet az újonnan felépült s frissen felavatott művelődési házba, miután még 1962-ben a miskolci Herman Ottó Múzeum keretében működő Megyei Múzeumi Szervezet hivatalosan is saját hálózatába vette, tehát hivatalosan is múzeummá avatta az „embrióból" immár felnőtté cseperedett intézményt. Itt aztán, méltóbb helyen (ma is itt van), a nagyteremben lévő általános matyókiállítás mellett hamarosan megnyílik egy „tardi szoba" is, majd pár évvel később egy „szentistváni". így válik teljessé a három matyó helység ábrázolásával az egész „Matyóföld" reprezentatív bemutatása. Végül pedig, miután a tardi szoba „valóságos" búboskemencét is kap, a folyosó is benépesül: egyik oldalán vitrinekkel, másikon fényképes, grafikonos dokumentációval. Az alkotó pedig most már megpihenhetett, s még hat évig élvezhette munkája gyümölcsét, miközben a múzeum látogatottsága egyre növekedett. Bár ő maga 1971. január 1 -ével ismét nyugdíjba ment (a gimnáziumból már 1968-cal), az intézmény azóta sem állt meg fejlődésében, „divatba jött", nemcsak az országban, hanem Európa-szerte, sőt azonttúl is ismerik. A látogatottság pedig (az időközben egyre dagadó turizmussal együtt) egyre nő, ezekben az években már a százezres felé tart, mint a leglátogatottabb vidéki múzeum a megyében. Mindezt ő már csak messziről nézte. Hamarosan Pestre költözött ott élő családtagjai, gyermekei, unokái közelébe. Nem lenne teljes a róla adott kép, ha nem szólnánk végezetül külön is festőművészi tevékenységéről, eredeti foglalkozásáról, választott hivatásáról, annál is inkább, mert az mindvégig kapcsolatban maradt második szülőföldjével (újraszülőjével), a matyósággal, és mert ez a tevékenysége — magas kora ellenére — éppen a nyugalom éveiben szökött „mennyiségileg" is a legmagasabbra. És a sorsnak különös, de mindenképp megérdemelt ajándéka, hogy éppen életének utolsó évében rendezhette meg (sok vidéki és pesti kiállítás után) itthon is, mind ez ideig talán legnagyobb, reprezentatív kiállítását „a nyugalom éveiben" hallatlanul megnövekedett életművéből, melynek valóban csodájára járt akkor Mezőkövesd. Ekkor, de egész életművéért kapta meg a várostól a Pro Urbe kitüntetést. Mindenkinek, aki ismerte és szerette (e kettő nála egyet jelent), örömet és megelégedést jelentett ez a későn jött, de még el nem késett művészi, anyagi és társadalmi elismerés. Dala József gazdag, változatos, örökké mozgékony, sürgés-forgásban lévő élete valóban nem ér véget halálával: ott él tovább alkotásaiban. Ott él szobánk falán egy-egy remekül ellesett matyó zsánerkép vagy hangulatos tájkép formájában; ott díszeleg majd a közeli jövőben megnyitandó Mezőkövesdi Galéria „Dala-gyűjteményében" a többi, Mezőkövesdről származott művész (nagyjában az ő szakköri tanítványai) alkotásaiban; ott van könyvespolcunkon a Matyóföld monográfia lapjain, s ottmarad a semmiből életre hívott Matyó Múzeum termeiben, mely a mostani látogatók sűrű és zajos hétvégi kavargásában is az ő szívós akaratának, makacs, kitartó munkájának emlékét őrzi. LUKÁCS GÁSPÁR