A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Faggyas István: A putnoki állatvásárok

1937-ben rögtön a mezőkövesdi gimnáziumban kezdte meg rajztanári működését, ebben az új, számára meglepő matyóvilágban gyermekkori élményei és művészi képzettsége egy csapásra a matyó paradoxon kellős közepébe ágyazták. S mivel sokoldalú érdeklődése az irodalomra is kiterjedt a képzőművészeten túl, nemcsak rajzállvánnyal és festőpalettával járta a mezőkövesdi utcákat, hanem tollat is fogott, s az idők folyamán hol itt, hol ott jelennek meg írásai. Előbb inkább csak a helybeli újságnak állandó munkatársa, később szélesebb nyilvánosságú lapokba is írt. A rádióban is tartott előadást két ízben is — mindig ugyanabból a tárgykörből, a matyóság problémáiról, így elsősorban a summáskérdésről, melyet a legalaposabban ismert és a legfontosabbnak tartott. Hiszen szeme előtt kerekedett fel minden kora tavasszal szinte a fél község, 5—6000 felnőtt, s széledt el az országban a szélrózsa minden irányába, hogy keserves munkával keresse meg késő őszig a téli kenyérre valót, — no meg a hímzett, cifra és drága ruhákra valót, mert ebből azután a matyók - a talán évszázados hagyomány, a beléjük rögződött művészi igényesség, az önmagába mindig visszatérő zártság következtében — sohasem engedtek, még a legszegényebbje sem. Ezekből az apróbb-nagyobb írásokból érlelődik ki aztán később egy vaskos kötetnyi, a mezőkövesdi monográfia Matyóföld címmel, amely a Kispál Erimről szóló kisregényen kívül több tanulmányát is tartalmazza a matyók életéről, népművészetéről, megint elsősorban a summások életéről - a társszerzők gazdasági és egészségügyi tárgyú tanulmányai mellett. Ezt a publicisztikai munkásságot nagyban inspirálták az akkor, a harmincas években, virágjában lévő irodalmi irányzat, a „népiesek" (Illyés, Féja, Szabó Zoltán stb.) szociográfiai írásai. A tardi helyzet, a Cifra nyomorúság stb. korszaka ez. Azt talán mondanunk sem kell, hogy festői hajlamai és ambíciói, melyek egyébként egész hosszú élete folyamán mindig előtérben voltak, szinte kizárólag ebben a szellemben bontakoztak ki. Jellegzetes témái a matyó utcarészletek, amelyek önmagukért beszélnek, a matyó lakodalom, az „üstökös ház", zsánerképek a matyó életből. Gyorsan odavetett vázlatai, grafikái különösen elevenen ragadják meg a matyó élet témáit. E művészi utakon keletkezett nagy barátsága Kis Jankó Bori nénivel, a népművészet első mesterével, valamint Nagy Pista bácsival, az utolsó mezőkövesdi szűccsel, aki szintén a népművészet mestere. De gondja volt közben arra is, hogy tevékeny részt vállaljon az új művésznemzedék kiválogatásában és felnevelésében. Az ő képzőművészeti szakköréből azóta országos hírnévre szert tett grafikus, festő, keramikus, textilművész került ki. A múzeum, mint értékmegőrző, mint a múlt és múlttá váló jelen dokumentuma, mint vádló vagy intő példa, gondolata és terve kezdettől fogva foglalkoztatta és vonzotta is Dala Józsefet. Történtek erre komoly kísérletek már a második világháború előtt is — a 30-as években, egyelőre a gimnáziumban, karöltve az akkori igazgatóval, Bayer Róberttal, aki egyébként más területeken bár, de egészen hasonló szellemben működött —, de ezt a próbálkozást elsodorta és szétzúzta a háború vihara. Ám Dala József nem vesztette kedvét: a háború után (Bayer Róbert akkor már nyugdíjban volt), alighogy a helyzet egy kissé konszolidálódott, egyedül látott neki a hatalmas munkának, a régi nagy terv megvalósításának. Igen mozgékony, fürge ember lévén, mindenütt ott volt, ahonnan valami segítséget várhatott: a gimnáziumtól és községi tanácstól az illetékes megyei szerveken át föl egészen a budapesti Néprajzi Múzeumig, kilincselt és agitált, míg végre megkaphatta a „KoronaSzálló" szép régi, XV1I1. századi épületének emeleti nagytermét (az épület többi helyiségeiben a szintén akkoriban alakult Matyó Háziipari Szövetkezet kapott helyet), s már a következő évben, 1953. július 28-án, egyelőre saját anyagán túl a megyei Herman Ottó Múzeumtól és a budapesti Néprajzi Múzeumtól kölcsönkapott anyaggal is kibővítve, megnyílt végre a Matyó Múzeum. És azontúl nem volt megállása egy pillanatra sem. Folytatta a gyűjtőmunkát, egyedül, de fáradhatatlanul, ott volt mindenütt, ahol valamit meg lehetett szerezni, ajándékba