A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Faggyas István: A putnoki állatvásárok

Az éles zápfog rágás közben megsértette a ló nyálkahártyáját, s a felső zárófog körüli ínyrészt. A rágás ilyen baj mellett elégtelen volt, s csak egy oldalon rágott a ló, „bagózott", „csutakolt", apró, rágott takarmánycsomókat köpött ki a szájából. A széjjel nyitott szájfelület belső oldalán jól megfigyelhető volt a fog által okozott sebhely. A fog rendellenességét egy jó falusi gyógykovács ráspolyozással, véséssel, esetleg foghúzással megszüntette. A jártatás után a lovat kipróbálták, hogy hogyan indít, nem csökönyös-e (baklós). Először megkötötték a bal első kereket, s úgy húzatták egyesben a szekeret, simára kötve „csúsztatva", majd az ellenkező oldalon a hátsó kereket kötötték meg, „dörgölőre", úgy, hogy egyik láncszem a földet dörzsölje. Ha az így megkötött kerekekkel a ló jól indított a vásárban - ez lehetett látszólagos is — még nem jelentette azt, hogy odahaza húz a ló. Előfordult, hogy a síkvidékről vett lovak a hegynek fel nehezen indítottak. így ezekkel a lovakkal a vásárba érkezés előtt pálinkát itattak, s a kábult állat nem táncolt az indításnál, de „kijózanodva" odahaza már az üres szekérben sem húzott. Az új tulajdonos, ha túl akart adni a lovon, hasonló módon szabadulhatott csak meg tőle. Ilyenkor kaptak közvetítő szerepet a kupecek, akik — rendszerint más falubeli emberek voltak — bizonyos percent leadása mellett adtak túl a lovon. A rugós lovak farkába jól látható piros pántlikát kötött a gazdája, figyelmeztetésül, hogy a ló rúg, óvatosan közeledjenek feléje. A vásáron, ha valaki eladni szándékozott mind a lovat, mind a szekeret, akkor a szekér mellé felállította a rudat s azon lógott egy teljes hámszerszámzat, jelezve ezzel a „szekerestül-lovastul" való eladás szándékát. A kehességet a vevő azonnal észrevette, hiszen a ló oldala lökésszerűen mozgott a lélegzetvételnél. E hibánál csökkent érték mellett valósulhatott meg a vétel. A jogforma ilyenkor az eladó részéről a hiba feltárása, a vevő részéről annak tudomásulvétele volt, mely aktus után, tanúk jelenlétében tenyérbe csapással megtörténhetett az adás-vétel kinyilvánítása, s egyidejűleg a vételár összegének szóbeli kijelentése. Körülbelül ezek a szövegrészek hangzottak el a kézbe adásnál: — Adja, vagy nem adja 100 pengőér — mondja a vevő. — Nem adom annyiér — mondja az eladó. — Tudja mit, a ló vak, adok még rá egy ötöst, oszt sima — mondja a vevő. — Tudja mit, adjon még rá egy tízest, oszt a sárga elkelt — folytatja az eladó. — Tudja mit, felezzünk, vágjuk ketté — mondja tovább. — Rendben — mondja a vevő. — Adja idi a kézit s mondja: „Gazember, aki megbánja" - folytatja, s akkor egymás markába csapnak s megtörtént ezzel a ló eladási szándékának kinyilvánítása tanúk jelenlétében. Az összeg kifizetése után következett a „pakszus", a lóról szóló levél átadása a vevőnek — ugyancsak tanúk jelenlétében — aki a saját költségén átíratta a ló tulajdonjogát a maga nevére. Ez az átírás a vásártéri cédulaházban történt meg. Az átírást megelőzte az áldomásivás a sátorban. Az áldomást a vevő fizette, de az egyszeri rendeléssel nem fejeződött be az ivás, rendelt az eladó is, különösen ha számára kedvező volt az eladás. Az eladó gazdaember a vételárat a vásáron többnyire átadta az ott tartózkodó feleségének, annyi maradt csupán nála, hogy egy-két pohár bort vagy pálinkát fizetni tudjon. Az állatvásárban lezajlott eladás után került sor a piactéri sátorok alatt, vagy utcai üzletekben csizma-, kabátvételre, vagy finomabb vászonnemű vásárlására a gyolcsosok sátrában. Míg a lóvásár élénksége, mozgalmassága volt jellemző az egész vásári képre, addig kevésbé mondhatjuk ezt el a szarvasmarhavásárról. A békésebb, nyugodtabb természetű és