A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 22. (Miskolc, 1984)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Faggyas István: A népi állatgyógyítók munkájának korlátozása a putnoki járásban

A népi állatgyógyítók munkájának korlátozása a putnoki járásban A putnoki járás területén a 30-as évek kezdetéig, az állatorvosi szolgálat hiányos ellátása következtében — a gazdaságokban és a paraszti udvarokban egyaránt - az állatok herélését, miskárolását, állatorvosi szaknyelven ivartalanítását, hozzáértő pásztorok vagy ügyes kezű falusi emberek végezték. A járás területén az I. világháború után mindössze egy nyugállományú katonai állatorvos működött, Prohászka Lipót. Az állatorvosi szolgáltatást, elsősorban a putnoki grófi uradalom és a vidéki gazdaságok vették igénybe. A paraszti gazdaságok a hiányos és bizonytalan állatorvosi szolgáltatás és fuvarozási nehézség miatt a heréléshez vagy miskároláshoz jól értő pásztorembereket hívták, akiknek a keze alatt kevés jószág hullott el. A végzett munka fejében — kölcsönös megegyezéssel — különféle természetbeni járandóságot vagy pénzt adott az állat tulajdonosa, de megállapodhattak egyéb juttatásban is. Közvetlenebb is volt a kapcsolat a pásztoremberekkel, mint az alig ismert és csak néha látott állatorvossal. A kisebb állatok ivartalanítása mellett a biztos kezű pásztorok a fiatal mének és bikaborjak herélését is végezték. A népi állatgyógyítók a mének herélésénél az ún. cserepcsíkos kötéssel oldották meg a vérzéscsillapítást, az erek és a heretartó zsinórok elszorítását. A cserepcsík 2 darab azonos formájú, keskeny, kb. 2 cm széles, 10—12 cm hosszú hársfa lapocskából készült. Végeiknél barázdát véstek a kötőzsinór részére. Az állatgyógyító, herélő emberek cserepcsíkból több darabot is tartottak maguknál, melyek egyik végükön zsinórral voltak összekötve. Herélésnél az ollószerűen szétnyílt lapok közé szorították a kiemelt herék ereit és a heretartó zsinórt, majd a lapok nyitott végeit szorosan összekötötték. A lapokon kívül eső ereket, tartószalagokat lemetszették, azokat a herével együtt eltávolították. A cserepcsík a herezacskón kívül maradt, mely a seb behegedésekor magától leesett. A sebet langyos vízzel naponként többször locsolgatták. Míg a lovakat herélésnél kötelek segítségével ledöntötték, kint a szabadban, az előre elkészített szalmacsomóra, addig a bikaborjaknál vagy kisebb süldő bikáknál a herélést az istállóban állóhelyzetben vagy a mellső bal láb perecbe kötése mellett végezték. Az alsó lábszárat a felsővel szorosan összekötötték s a lábak mögé tartórudat helyeztek, melyet két oldalról egy-egy ember fogott. A rúd támasztékul szolgált az állat számára. A herélést a két hátsó láb között benyúlva végezte a herélő ember, csupán kisebb vérzéssel, bonyolultabb eljárás nélkül, hasonló módon, mint a kanok ivartalanításánál. A pásztoremberek mellett a falusi kovácsok is eredményesen szolgálták a falu lovas gazdáit. A kéznél lévő véső, harapófogó és reszelő, adott esetben jó szerszámnak bizonyult a lovak fogkezelésénél. A rendellenesen nőtt fogak szélei sértették a ló nyelvét, a hibás fog pedig akadályozta a lovat a takarmány megrágásában. Emiatt a beteg fogú lovak nem értékesítették az elfogyasztott takarmányt és apró „csutak"-ban köpték ki az alig megrágott táplálékot és így csakhamar lesoványodtak ezek az ún. „bagózó" jószágok. Dyen esetben a reszelő- (ráspoly) rágás, a fogszélek leverése vésővel, a romlott fogak kihúzása, megszüntették a lovaknak — e rendellenességekből adódó — rágási nehézségeit és az