A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Jozef Hroziencík: Turcianski olejkári a Safraníci (Bodnár Mónika)

A munkaszervezésről, a bőrmegmunkáló ipari központokról írva kiemeli, hogy a XVIII. században létrejöttek a magyar központok is, s egy-egy városon belül, mint pl. Jászberényben, egy időben több száz mester is dolgozott. A Békés megyei szűcsközpontok az itt letelepedett szlovák lakosság számára is dolgoztak. A további fejezetekben a szerző ír a szücsipar hanyatlásáról, az értékesítésről, bizonyos mesterségen belüli fejlesztő próbálkozásokról, a szűcsök gazdasági és társadalmi helyzetéről. Itt jegyzi meg a szerző, hogy az első világháború előtt — más iparosokhoz hasonlóan - a felvidéki szűcsök is gyakran vándoroltak vidékről vidékre a történeti Magyarország területén (Miskolc, Vác, Balassagyarmat, Budapest stb.), amelynek során szakmai tudásukat is továbbfejlesztették és új motívumokkal gazdagodhattak készítményeik. A második fő fejezetben a bőrkészítményekről, a bőrmegmunkálásról olvashatunk. Megismerkedünk a nyersanyag beszerzésével, a gyártási technológiával, a bőr festésével. Külön fejezetben ismerteti a szerző a bekecset, a ködmönt, a bundát, valamint a mentét és a sapkákat, kucsmákat. Külön fejezet foglalkozik a viseleti darabok szabásával és díszítésével. Végül összegező fejezetében a bőrkészítmények helyét és szerepét ismerteti az emberek életében. E kiváló könyvről szólva nem hagyhatunk szó nélkül egy fontos dolgot. Amíg a szerző a magyarországi területeken való kutatásoknál hangsúlyozottan említi a szórvány szlovák etnikumokat, megfeledkezik ugyanerről a mai szlovákiai magyar települések esetében, holott magyar és magyar-szlovák vegyes lakosságú területeket is részletesen vizsgál (Ipoly mente, Garam mente, Gömör, Zemplén stb.). Ugyancsak kifogásolható — a történészek által gyakran szóvátett gyakorlat -, hogy a mai politikai határokat visszavetíti a szerző a XVIII-XIX. századba. így írhat olyat, hogy az első világháború előtt a szlovákiai bőrművesek gyakran vándoroltak vidékről vidékre, s eljuttottak „Magyarországra Miskolcra, Vácra, Balassagyarmatra, de Budapestre is-, minek folytán tovább fejlesztették szakmai tudásukat, s így újabb elemekkel gazdagodtak készítményeik is". D. Varga László Jozef Hroziencík: Turcianski olejkári a safraníci (Túróci olejkárok és sáfrányosok) Bratislava, 1981. 172.1. Olejkárok.és sáfrányosok - ezt a két kifejezést gyakran azonosítja a szakirodalom. Pedig mindkettő jelentése más. Az olejkárok olyan háziiparral rendelkező egyének, akik gyógynövényekkel, olajakkal és más gyógyászati készítményekkel jártak házról házra, megyéről megyére, sokszor igen messzi vidékekre is eljutottak a valamikori Túróc megye területéről. Ez a foglalkozás a kuruzslásban gyökerezik, de minőségileg más, mint az volt. A XVIII. sz. közepén indult meg a sáfrány termesztése és a vele való házalás. Egyes esetekben az olejkárok is elsajátították a sáfrány termesztésének módját, így új áruval bővült a készletük, a sáfránnyal. Ez a magyarázata annak, hogy a két fogalom — olejkár és sáfrányos - keveredik egymással, egymás szinonimáivá válnak. Az olejkárokat el kell különíteni az olejníkoktól. Ez utóbbiak len- és kendermagból sajtoltak olajat. Ezt feldolgozták, tisztították, majd étkezési célokra és világításra is használták. Az olejníkok termékeiket általában vásárokon értékesítették. Továbbá a túróci olejkárokat el kell különíteni a trencséni olejkároktól, akik törvényellenes üzletet űztek a borovicskával, az olajak és gyógynövények csak ürügyül szolgáltak.