A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Frantísek Kalesny: Habáni na Slovensku (Dankó Imre)

Frantisek Kalesny: Ha báni na Slovensku. (Habánok Szlovákiában) Bratislava, 1981. 376.1. A szép kiállítású, gazdagon és nagy gonddal illusztrált, albumszerű könyv a nálunk is jól ismert habánkérdés egyfajta, történeti-néprajzi, népművészeti igényű monográfiája. A szerző az előszót követően három fejezetben tárgyalja a kérdést, majd illusztráció- és irodalomjegyzék, valamint a helynevek listája következik. A reprezentatív kötetet orosz, angol és német nyelvű összefoglalók egészítik ki. Az első fejezet a habánok (újkeresztyének) történetével foglalkozik. A habán név héber eredetű és Isten hűséges gyermekeit jelenti. Ez az anabaptista közösség Svájcban keletkezett, 1524-ben. Erős antifeudális tendenciák érvényesültek körükben, egyfajta kommunisztikus közösséget alkottak, tagjaik főleg mesteremberek voltak. Mesterségüket, szakmai tudásukat sokra becsülték, Isten adományának tartották, olyan talentumoknak, amelyeket hasznosítani, gyarapítaniuk kell. Közösségeiken belül rendkívül erős családi közösségeket is alkottak. Az apák szent kötelességüknek tartották mesterségbeli tudásuk továbbadását fiaiknak. így hagyományozódtak a habán mesterségek szúk körben firólfira, a legkegyetlenebb körülmények között is. Közösségeik hamar felhívták az ellenreformáció figyelmét magukra, sőt a reformáció némely ágának, a konzervatívabb protestáns egyházak egyike-másikának az ellenszenve is feltámadt ellenük. Svájcból kiindulva hamarosan megjelentek Dél-Németországban, Bajorországban, Itália északi részein, Ausztriában és Dél-Morvaországban (Mikulov, Slavkov stb.). A mind jobban erőre kapó ellenreformációtól és a türelmetlen protestáns egyházaktól egyaránt üldözött habánoknak a XVI. század második felében már szinte mindenütt küzdeniük kellett fennmaradásukért. Igen sokan elvándorolni kényszerültek lakhelyeikről, sokuk szétszóródott, de akadtak közösségeik, amelyek szervezett formában, a közösségi kötelékeket megtartva keltek vándorútra és települtek le valamilyen védelmet nyújtó helyen. 1620-ban és 1621-ben, a cseh függetlenség elveszte után, a habánoknak Morvaországból is menekülniük kellett. Nagy részük a mai Szlovákia területére ment (Holic, Vel'ke Leváre, Malacky, Vl'kovce, Nove Mesto nad Vahom, Trencin, Dubnica nad Vahom, Trenclanske Teplice, Vad'ovce). Egy részük 1621-ben, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hívására Erdélybe, Alvincre települt. Egy másik csoportjuk pedig I. Rákóczi György fejedelem hívására Sárospatakon telepedett meg. Az alvinci és környékbeli habán közösségek egészen Erdély függetlenségéig fennálltak. Mária Terézia uralkodása alatt részben visszatértek a római katolikus egyházba, részint pedig továbbvándoroltak Moldvába, Ukrajnába. A habánok sokféle mesterséget űztek. Leghíresebbekké azonban kerámiájuk miatt váltak. A habán kerámia voltaképpen fajansz, sokban rokon az itáliai Faenza majolikájáéval. A habán fajansz jellegzetessége, hogy ónmázzal borították be az edényeket, hogy fehér alapon tüzes, élénk színű, kifinomult rajzú díszítményeket alkalmaztak. Igényes készítményeik főleg díszedények voltak, illetve csak a gazdagok, főurak használhatták őket. Leggyakoribb edény féleségük a mély, széles peremű tányér és a tál volt. Edényeiket szívesen díszítették felirattal, dátummal. Minden népi kerámiára, amelyik környezetükben élt, nagy hatással voltak. így a magyar népi kerámiára is. A magyar történeti és néprajzi szakirodalom sokat foglalkozott a habánokkal. Szendrei János már 1889-ben monografikus feldolgozást adott róluk közre (A habánok története Magyarországon és a habán majolika). Számottevőek Román János kutatásai, aki elsősorban Sárospatak vonatkozásában, a sárospataki kerámia fejlődéstörténetében foglalkozott a habánokkal (A habánok Sárospatakon. 1959.). A legtöbbet azonban Katona Imre írta róluk, vitába is keveredve a habánok létszámát, Észak-Magyarországon, Egerben és környékén való elterjedtségüket