A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Kriston Vízi József: Halottas búcsúztatók Borsodbótáról és Upponyból

Halottas búcsúztatók Borsodbótáról és Upponyból A halotti, illetve a temetési szokásokkal kapcsolatos néprajzi közlések és önálló tanulmányok csupán ritka esetben szentelnek bővebb terjedelmet a halottat búcsúztató szövegeknek. Ezek közül mind ez idáig főként a siratok ráirányult elemző figyelem.

1 A korábbi munkák azonban többnyire csupán rövid utalásokat tettek a magyar nyelvterület szinte majd minden részén szokásban volt halotti búcsúztató versekről vagy azok prózai változatairól.

2 Széles körű elterjedtségükről szolgáltatnak bizonyítékot pl. az utóbbi négy évtizedben megjelent temetkezéssel (vagy azzal is) kapcsolatos dolgozatok, s az egyes, említésre méltó részadatok.

3 Ha az észak-magyarországi régió - témánkat érintő - adatait vesszük közelebbről szemügyre, feltűnik, hogy a palócnak nevezett területről ismert közlésekben gyakorta olvashatunk az énekes-verses formában előadott temetési búcsúztatóról, a kántorbúcsúztatóról vagy huritásról.

4 Az utóbbi, közel egy évtized során újra megindult - temetkezési szokásokra vonatkozó — kutatások e kiterjedt régióban több, gyűjtőmunkán alapuló adatközlést és elemzést is eredményeztek már.

5 Az alábbiakban a borsodi barkóság

6 két, egymással szomszédos községében, Borsodbótán és Upponyban

1 gyűjtött mai halotti búcsúztatókból közlünk néhányat, s ismertetjük azok helyét és funkcióját e közösségek halotti, temetkezési szokásaiban. Miként a közeli és távolabb eső katolikus falvak temetési szertartásai között, úgy e két település esetében is igen fontos aktusnak számított a búcsúztató levél elmondása. A korábbi évtizedekben igen ritka volt az az eset, hogy akár a legszegényebb család elhunyt tagja is ne kapott volna búcsúztatót. Igaz, gyakran mondták: „amilyen a fizetés, olyan lesz a temetés", de inkább lemondtak a hosszabb (s így drágább) egyházi szertartásról, mintsem a búcsúztató elmaradjon. A búcsúztató verset az 1950-es évekig mind Borsodbótán, mind pedig Upponyban a kántorok, illetve a kántortanítók állították össze és adták elő.

8 Upponyban ilyen funkciót látott el az 1920 1945 közötti időszakban Pintér Károly és Szil Gyula. Búcsúztatóval kísért temetési szertartás községeinkben (életkortól és nemtől függetlenül) mindenkinek járt. így e tisztességben részesült a napos, azaz az éppencsak megkeresztelt csecsemő,

9 de a vadházasok és az öngyilkosok (őket szinte kivétel nélkül elmebetegeknek tekintették!) is.

10 Egy-egy család legföljebb az „igen rossz életű" egyén fölött nem kért búcsúztatót. A verseket közismert halotti énekek dallamára és szövegritmusára a húsz éve Borsodbótán élő Dorogi István esperes írja meg.

11 Általában a „Jézus az én reményem . ..", a „Hol vagy, én szerelmes Jézus Krisztusom? ..." és a „Van egy gyönyörű kert.. ." kezdetű gyászénekekre alkalmazza személyes hangú búcsúztatóit.

12 A versek énekes előadója Lőrincz Kálmán, nyugdíjas upponyi bányász, akinek István nevű bátyja korábban szintén viselt hasonló, ún. „laikus kántor"-i tisztet. Érdekességként említem meg, hogy a jó hallású és szép orgánumú templomi előénekes Lőrincz Kálmán egy véletlen során lett állandó és kedvelt búcsúztató személy. Körülbelül tizenöt éve, tévedés folytán egy alkalommal nem érkezett meg a hívott kántor, így Dorogi esperes a temetési szertartást megelőző percekben kényszerűségből neki adta át a verses búcsúztatót, amit Lőrincz semmitől sem zavartatva el is énekelt! Akkor ment híre, hogy ezt is kiválóan érti.