A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Magyari Márta: Állattartás két Ung-vidéki faluban

gelte. Szirénfalván ennek őrzését nem a pásztorok végezték, hanem általában egy idősebb ember a gazdák közül, aki már a földeken nem bírt dolgozni. A szarvasmarha haszonvételi módjai közül ezekben a falvakban az igaerő és a szaporulat mindenképpen jelentősebb volt, mint a tej. Az igaerő az elsőleges, a szegényebb családok nemcsak az ökröt, de a tehenet is jármolták. Szántottak is tehénnel, néha még szánba is befogták. Az igaerő elsőlegessége magyarázza azt is, hogy miért ragaszkodtak az itteni gazdák annyira a magyar fajta marhához, miért játszódott le olyan későn a fajtaváltás. Az állomány így kialakult fajtaösszetételével áil összefüggésben az, hogy a tejhaszonnak itt nem volt különösebb gazdasági jelentősége. A paraszti gazdaságokban történő tejfeldolgozással kapcsolatban mégis számos érdekes szokás és hiedelem megőrződött. Az elles utáni első tejet ezen a vidéken feccstejnek nevezik. Ezt általában a borjúnak adják, úgy tartják, hogy nélkülözhetetlen számára, kitisztítja a beleit. A második fejesből készítik a kurászkát. A kifejt tejet egy lábosban a tűzhelyre teszik, egy kis cukrot adnak hozzá és az így elkészült túrószerü ételt reggelire fogyasztják. Szirénfalván a lábos fülére, amelyben a tejet a tűzhelyre teszik, egy kis papírba csomagolva sót helyeznek, amikor a kurászka elkészült ezt leveszik, s a sót két karaj kenyér közé téve megetetik a tehénnel. Általánosan ismert hiedelem az, hogy a tehénnek annál több teje lesz, minél többen esznek a kurászkából. Szomszédoknak, ismerősöknek való elküldése azonban nem szokás. Sőt Szirénfalván úgy tudják, hogy ez veszélyes is lehet, mert megbabonázhatják általa a tehenet. A kurászkát általában csak a család fogyasztja el, főleg a gyerekek, de szívesen megkínálják vele az éppen betoppanó vendéget is. A gyerekeket evés közben több helyen lelocsolják vízzel, a magyarázat szerint azért, hogy a borjú majd ugrás legyen, vagyis olyan friss és egészséges, mint a gyerekek. A feldolgozatlan tejet igen ritkán tudták eladni, annál több tejfelt, túrót, vajat hordtak be a szirénfalvi asszonyok Csapra, a helyi szóhasználat szerint Csapba a hetipiacra. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken volt Csapon piac. Nyári időszakban éjszaka két órakor indultak el az asszonyok nagy zajdákkal a hátukon gyalogosan a legelőn keresztül a város felé. A tejfölt nagy bakettokban vitték és félliteres bádoggal mérték szét a piacon. Az aludttej tetejét fakanállal leszedegették, a többit összeöntötték, és amikor már összegyűlt egy nagyobb mennyiség a tűzhelyen, egy kicsit megfonnyasztották, majd abroszkába. kötve lecsurgatták. Ezután szép hosszúra megformálták és abroszba tekerve leengedték a kútba. A túrót a piacon karikára vágva árulták. A vajkészítést ezen a vidéken zurbolásnak, az erre szolgáló eszközt pedig zurbolónak nevezik, kzurboló két részből álló hengeres fa alkotmány, bognármunka, vásárokban szerezték be. Ehhez járul a zurboló karikája, amely egy kilyuggatott fa korong, ez asztalosmunka. A zurboló pálcáját nem árulták iparosok, ennek elkészítése hagyományosan a gazda feladata volt. Ügy tartják, hogy erre a célra a csipkerózsafa a legalkalmasabb, mert az a legegyenesebb. A hiedelem szerint a pálcának való gallyat egyetlen mozdulattal, egy vágásra kell a tövéről lemetszeni, mert akkor a tejfel is egyszerre, gyorsan összemegy majd a zurbolóban. Csicserben a zurbolás megkezdése előtt az edény fölött a következőt mondják: Siess, siess összemenni, mint a nagylány férjhez menni. Ezután gyorsan össze lehet húzni a vajat. Főzéskor mindig kipirítják a vajat, mielőtt az ételre teszik. Az eladásra szánt vajat csuprokban leeresztették a kútba, hogy megkeményedjen. Az állattenyésztés szerkezetében lényeges tényező volt a sertéstartás is. Szabadfalvi J. számos történeti és néprajzi gyűjtésből származó adatot sorol fel, amelyek bizonyítják, hogy a múlt században Ung megye tölgyes és bükkös erdeiben nemcsak a helybeliek