A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Magyari Márta: Állattartás két Ung-vidéki faluban

Csicserben négy kinnháló csordája volt a falunak. A Kisörvényesnek, Vettlegelőnek, Vágásnak és Nagyerdőnek nevezett határrészen legeltek ezek. Az orsinai és az egresi részen a benti, mindennap hazajáró csorda legelt. A lovakat nyári időszakban, amikor nappal dolgoztak rajtuk, éjjel kivitték a gazdák a Latorca partjára, a kinnháló csorda mellé és ott legeltették. Csicserben több legelőtársulat működött, minden társulatnak két megbízottja volt, ezeket nevezték legelősgazdáknak. Az ő feladatuk az volt, hogy kiszámítsák, hogy egy adott területen hány marha legelhet, s hogy a társulat tagjai, a jogosok hány helyet töltenek ki ebből. A különbözetre fogadhattak fel még állatokat, az ilyen állat neve fogadott marha volt. Ősszel a bekötés után egy előre kihirdetett időpontban összegyűltek a jogosok és ekkor a legelősgazdák elszámoltak az egész évi ügymenetről. A pásztorfogadásra általában a legelősgazda házánál került sor. Ha a régi pásztorral a gazdák meg voltak elégedve, akkor újra megfogadták, ha volt más jelentkező is, akkor megvitatták, hogy melyik lenne alkalmasabb, és azt fogadták meg. Ezután írták meg a kommenciós levelet. Ezt többnyire a legelősgazda írta, a jogosok közül többen aláírták. A pásztorfogadás után pálinkát ittak, a legelősgazda fizette az áldomást. A pásztor fizetése a kinnháló marha után darabonként egy fél véka termény volt, egy negyed kiló szalonna, egy kenyér és a bocskorpénz.*

0 A terményt ősszel kapta meg a pásztor, miután a gazdák kigépeltek, elvégezték a cséplést. Ezt a pásztor felesége hátalta össze, fele búza, fele gabona (rozs) volt. A kenyeret és a szalonnát sorban kapta meg a házaktól akkor, amikor szüksége volt rá, ekkor kapta meg a bocskorpénzt is. A pásztornak ezenkívül járt még két darab marhatartás és három-négy szekér széna is - a legelősgazda jelölte ki számára a kaszálót -, valamint a község által biztosított lakás. Az általános gyakorlat szerint, ha a pásztor a kinnháló marhát őrizte, a marhatartás jogát elcserélhette a tehénlegelőre, ha inkább erre volt szüksége. A falubeli gazdáknak a pásztorokról alkotott véleményében sajátos kettősség húzódik meg. Egyfelől a pásztor munkáját nem tartják a földművelő munkával egyenértékűnek, „könnyebb lábbal kenyeret keresni, mint kézzel", „könnyű más kenyeréből kenyeret keresni" - vélik. Másfelől nem bízzák akárkire a jószágot, hiszen ez nagy érték is. A jó pásztort, aki ismeri és szereti az állatokat, nagyon megbecsülik. „Ezek kitűnő emberek vótak az állatokhoz, ezek a Babincsákok " - mondják Csicserben az ottani régi pásztorcsaládról. A tavaszi első kihajtás a gazdasági év egyik legünnepélyesebb, legörömtelibb alkalma. Az emlékezet szerint ezen a vidéken mindig május elseje volt az első kihajtás napja. Az időjárástól függően ez esetleg április végén is megtörténhetett. Az első kihajtás alkalmával az apaállatokat, a nagyszarvú szürke magyar bikákat feldíszítették, a szarvukra pántlikát kötöttek. A pásztor is gyakran bokrétát tűzött ilyenkor a kalapja mellé. Általánosan gyakorolt szokás volt az, hogy ezen a napon a gazdák zöld ficfa (fűzfa) gallyal hajtották ki jószágukat a legelőre. Ez szükséges volt azért is, hogy segítsenek a pásztornak az idegen állatokat összetartani. Szirénfalván emlékeznek arra, hogy voltak olyan pásztorok, akik az első kihajtás napján körülhintették a marhát szentelt vízzel, körülszentelték, hogy összetartson. Ugyancsak Szirénfalván tartották azt, hogy ekkor nem szabad ostorral hajtani a jószágot, mert attól elszárad. Azért hajtják zöld ficfa gallyal, hogy az állat olyan kövér legyen majd, mint az. A legelőről hazatérve a gallyat a gazda a jászolba helyezi azért, hogy meg ne ronthassák a tehenet addig, amíg üres az istálló. A szarvasmarhatartás méreteire is utal az, hogy nyár végén, aratás után mindkét faluban külön borjúcsordát is legeltettek. A borjúcsorda a kaszálóra járt ki, a sarjút le-