A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Cseri Miklós: Kisgyőr népi építkezése

A statisztikai adatokból kitetszik, hogy már a század elején is viszonylag nagy számban fedték a tetőt cseréppel, palával. A cserepet a görömbölyi téglagyárból szerezték be, míg a pala a falu határában fekvő palabányából került ki. A kisgyőri pala (agyagpala) a déli Bükk-vidék egyik legjobb minőségű, legjobban hasadó kő anyaga volt. A leírásokból tudjuk, hogy a bánya 1929-ig üzemelt, de akkor sem a legjobb kihasználással.

8 Nem szerették a falubeliek a palatetőt, mert az apró darabokat nehéz és szaporátlan volt felrakni. Az is hátránya, hogy deszkára kellett felszögezni, ami viszont óriási tetősúlyt hozott létre, erősebb tetőszerkezetet kellett építeni. A templomon és néhány épületen kívül nem is alkalmazták máshol. Eladásra viszont sokat termeltek. Az építkezés utolsó munkafázisa a ház „bepucolása" volt. A kőfalakat kívul-belul kb. 5 cm vastagságban bevakolták pelyvás sárral. A padlót is minden helyiségben sárral tapasztották le. Ezután következett a meszelés. Kétszer rendes mésszel kenték le a falakat, míg harmadszorra kőport is kevertek a mészbe, hogy fehérebb legyen. (A kőport a falu határában levő ún. Kőporos-bányába] gyűjtötték, rostálták ki az asszonyok.) A falak általában fehérek voltak kívül-belül. Kívül kb. 40 cm magasságban ún. aljat is meszeltek a falra. Sötétszürke színét a krindusz nevezetű, boltban vásárolható színezőanyagtól kapta. Az udvarbeli építmények, d/ak, kamrák, istállók, színek stb. a legtöbb esetben szintén kőből, hasonló technikával készültek. Ezeknél azonban a falat csak a legritkább esetben vakolták, ill. meszelték be. Az egyes portákat elválasztó kerítések kőből készültek, de nem alkalmaztak semmiféle kötőanyagot. Az ügyesen kiválogatott kövek szorosan illeszkedtek egymáshoz, saját súlyuk összetartotta őket (4. kép). Igen érdekes és praktikus megoldás volt az, 4. kép. Az egyes udvarokat egymástól elválasztó kó'kerítések