A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Század eleji tudósítás a Sárközben dolgozó matyó summásokról
A népművészet iránti lelkes rajongás intellektuális és emocionális összetevőinek többszörös érzékeltetése a másik fontos tanulsága ennek a szándékoltan, vállalt műfajának megfelelően, szubjektívre színezett írásnak. Finom iróniával és öniróniával beszéli el Kovách Aladár, hogy hármójuk háromféleképpen szemlélte a matyók viseletét: mindegyikük előzetes elképzeléseihez keresett bizonyítékokat. Ezzel — noha korántsem „kívülről", „felülről" szemlélte a társaságát — meglepően pontos képet adott a romantika és a szecesszió vonzásában ekkorra már kiformálódott néprajzi-népművészeti érdeklődésről. Pontosnak és jellemzőnek tekintjük ezt a „szellemi korképet", jóllehet akaratlanul önleleplező is: a tudós szerepét vállaló Kovách a maga elemző szándékú kommentárjai közben helyenként bizony beletéved a már-már délibábos „őskeresésbe". „Tudománytörténeti igazságtalanság" lenne természetesen, ha néhány romantikus ízű — olykor csupán a kimódoltan-publicisztikus lendület következtében túlzó — megjegyzés alapján minősítenénk az etnográfus Kovách Aladár szemléletét. „Öskereső" hevületei olykor-olykor fellelhetők ugyan tudományos folyóiratokban publikált, alapvető forrásként tisztelt dolgozataiban is/' néprajzi munkásságát és múzeumszervező tevékenységét mégis az aggályosan gondos adatgyűjtés, s a szigorú tárgyszerűség jellemzi. 1 ' Az is természetes, hogy összehasonlító, párhuzamokat kereső megjegyzései rendre a Sárközre utailnak. Nemcsak azért volt ez természetes, mert az újságolvasóknak is voltak erről a népviseletről valamelyes ismereteik, hanem azért is, mert ekkortájt gyűjtötte a sárközi viseletről szóló tanulmánya anyagát (s készült emellett egy monografikus összegzésre is, ami azonban nem valósulhatott meg.) 7 A matyó népművészettel való találkozás tényét egyébként is a résztvevőknek a helyi érdeküségen messze túlmutató jelentősége, az általános érdeklődés felkeltésében vállalt szerepe is aláhúzza. A legismertebb — sa sárközi népviselet, népművészet iránti érdeklődéséről is jól ismert — látogató kétségkívül a festőművész Csók István (1865—1961) volt, Párizsi sikerek után (és azok közben) éppen ezekben az években fedezte fel festői témaként a Sárköz népéletét, s néhány esztendőben nyaranta Öcsényben vagy az őcsényi szőlőhegyen festette áhítatos idilljeit: a romlatlan paraszt színpompás ünnepét. 8 A helyi újságok folyamatos — és lelkesen ünneplő — híradásaiból kitetszően nagy társadalmi esemény volt Csók István leköltözése. Sejthetoleg nemcsak azért, mert a cecei—sáregresi illetőségű Csók-családot egyébként is számontartották. Sokkal inkább azért, mert a múzeumi néprajzi kutatások, s a néphagyományra hivatkozó, háziipar jellegű iparművészet megszervezésén munkálkodó szekszárdi tudósok és művészek — intellektuális és esztétikai értelemben egyaránt! — kiváló szövetségest reméltek az ünnepelt festőben. 9 A milleniumot követő évtized Szekszárdjának szellemi élete egy páratlanul monumentális teljesítmény : az Európa-hírű ősrégész Wosinsky Mór (1854— 1907) múzeumszervezése jegyében zajlott. 10 Csak a múzeumi gondolathoz viszonyítottan mérhető, s érthető meg bármilyen tudományos, közművelődési és művészeti törekvés, hiszen Wosinsky — nagyvonalúan kidolgozván, s néhány esztendő alatt épületestül megvalósítván a „komplex megyei múzeum" koncepcióját — minden, felfogásával akár csak részben érintkező helyi szándékot, egyéni ambíciót „múzeumi célrendszerré" integrált. 11 Az ekkortájt Ácsra magyarosító, néprajzi publikációi révén így ismert Auerbach Lipót (1868—1945) például nemcsak a Kovách Aladárral együtt végzett néprajzi gyűjtésekkel,