A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Seresné Szegőfi Anna: Adóbehajtás 1861-ben Abaúj megyében

iöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az. utcára Kimenjen, az mind elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet: az már az »ultima Thulek«!" A korabeli valóság természetesen nem volt ilyen humoros. A közteherviselés forradalmi vívmányából, és egy jól megkonstruált, korszerű adórendszerből a mindennapok gyakorlatában a kíméletlen, erőszakos adóbehajtás ténye maradt a felszínen. A Habsburg önkényuralmi törekvések és az államháztartás egyre sokasodó bajai késztették erre a győztes hatalmában bizakodó udvari politikát, Az államháztartás állapota 1849 után fokozatosan romlott 1861—1863-ban 1/6ával múlta felül a kiadás a bevételek összegét, s ez a 3 év volt a „legbékésebb" korszaka az önkényuralomnak, hadiesemények nem terhelték a kincstárat. Így érthető az adóterhek nagyarányú növelése az egész birodalomban, s ezen belül is Magyarország teherviselése volt a legnagyobb mértékű. Az erőn felüli adók behajtásáról idegen nyelvű és érzelmű tisztviselők, fegyveres pénzügyőrök és végül az idegen katonaság gondoskodott, A végrehajtás problémái már az adókivetés fázisában is jelentkeztek. A kivetés alapja az adóbevallás, illetve a jövedelembecslés volt. A reális értékek megállapításához szükség volt összeírásokra és kimutatások készítésére. A tisztviselők korruptsága miatt ezek az összeírások elferdítették a valóságot — főként a nemesség javára és a parasztság kárára — folyamatos kiigazításukról pedig nem gondoskodtak. Az irreális alapokon kivetett adók önkéntes befizetése az 1850—60-as évek politikai közhangulatát figyelembe véve, szinte elképzelhetetlen volt, így az erőszakos behajtásnak is megvolt a „törvényes" menete. A hátralékos adózót figyelmeztették írásban kötelezettségére, majd végrehajtást foganatosítottak ellene, s lefoglalták ingó és ingatlan vagyonát. Az ingóságokat rendszerint azonnal elárverezték és az ingatlan is hamarosan követte ezek sorsát. A végrehajtási eljárást általában katonai segítséggel végezték, ilyenkor a katonák ellátása az adózót terhelte. Mindezek alapján érthető, hogy az adózási rendszerrel és főként a behajtás módjával szemben erős volt az ellenállás. A politikailag exponáltabb időszakokban szervezett formában is jelentkezett, így a nemzeti ellenállás csúcsán, 1860— 1861-ben az adófizetések megtagadása elérte a 90 százalékot. Az Októberi Diploma, a Februári Pátens és az országgyűlés összehívása olyan légkört teremtett, hogy az ellenállás megtörésére valóságos katonai hadjáratra volt szükség. így történt ez Abaúj vármegyében is. A megye hatósága 1860. december 31én a Helytartótanácstól kapott felhívást arra, — immár negyedszer —, hogy a fogyasztási adóhátralékot mielőbb hajtsák be.

1 Az alkotmányos alapon fennálló új közigazgatási hatóságok azonban magukra nézve nem tartották kötelezőnek a rendelet végrehajtását. Az ellenállási hullámot a továbbra is központi irányítás alatt levő adóhivatal 1861. január 3-án kelt rendelete váltotta ki. Ez az egyoldalas utasítás egyetlen mondatban közli a hivatal kívánságát, s további részében a provizórium idején megszokott hangnemben a retorziókat taglalja. Az adóhivatal kívánsága meglehetősen egyszerű volt; kérték az adóívek elkészítését és felterjesztését. A 48-as hangulatban újjáalakult „alkotmányos" közigazgatás tisztviselői azonban — érthetően — felháborodással olvasták ezeket a sorokat: „Egyszersmind minden bírák és kerületi jegyzők figyelmeztetnek és szigorúan intenek . ..", „A fentebbivel ellenszegülők az