A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Seresné Szegőfi Anna: Adóbehajtás 1861-ben Abaúj megyében

Adóbehajtás 1861-ben Abaúj megyében Az 1848,'49-es polgári forradalom Magyarország társadalmi és gazdasági életében lezárta a feudalizmus korát és megnyitotta az utat a kapitalizálódás felé. A szabadságharc bukása, a nemzeti függetlenség elvesztése azonban még bonyolultabbá tette az egyébként is ellentmondásos fejlődési szakaszt. A reformkortól kezdődően a „haza és haladás" eszméjében a nemzeti keretekben történő fejlődés gondolata csúcsosodott ki. A bukás után a haladás eszméje a nemzeti függetlenségünket minden eszközzel megakadályozni akaró Habsburgok politikájának a vezérszava lett. Ebben az ellentmondásos helyzetben a függetlenségért vívott harc elválaszthatatlanul kapcsolódott egybe a haladás elleni harccal. Az ellenállásnak ezt a kettősségét, s ennek buktatóit a bukás után felszínre lépő „politikusok" közül kevesen ismerték fel. Kossuth volt az egyetlen, aki az emigrációban olyan programot dolgozott ki, amely a nemzeti függetlenség mellett a kapitalista fejlődés útját is biztosította volna. Elszigeteltsége és a politikai erőviszonyok alakulása sajnos lehetetlenné tették, hogy itthon számottevő politikai párt alakuljon ki nézeteink támogatására. A hazai közvélemény, melyet a katonai kormányzat politikai terrorja a sajtótól és a véleménycserétől is megfosztott, a mindenre nemet mondó passzív ellenállást választotta. Ez a harcmodor nem volt eredménytelen, taktikának bevált, nélkülözte azonban az elérendő célokat is világosan megfogalmazó, stratégiát. Az elnyomó és elnyomott elkeseredett „hidegháborúja" 1849-től 1867-ig, a kiegyezésig tartott. Ennek a korszaknak a második szakaszában, 1861-től, az elnyomás és az ellenállás már egyaránt finomabb eszközöket használt, a korszak legfontosabb feladata akiegyezés előkészítése volt. Az 1849—1861 közötti időszak a közigazgatás történetét tekintve is ellentmondásoktól terhes. A bukást követő katonai kormányzatot felváltó polgári közigazgatás az elnyomottak szempontjából lényeges változást nem jelentett. A habsburg udvar a legmodernebb európai közigazgatási és törvénykezési formákat vezette be az országban teljesen eredménytelenül. A magyar nemzettől idegen formák, idegen nyelv, idegen hivatalnokok az ország közigazgatásához szükséges legalapvetőbb ténykedést tudták csak megvalósítani, azt is csak a győztes fegyverek árnyékában. A közigazgatás 1848 előtti alapegysége, a nemesi vármegye, a forradalom alatt sem veszítette el hatalmát, csak átalakult, megreformálására, esetleg eltörlésére Kossuth a legreményteljesebb időszakban sem vállalkozott, hogyan tehette volna ezt sikerrel a habsburg udvar. A győző is tisztában volt ezzel, s így a közigazgatás legfontosabb alapelvének a veszélyesen ellenálló önkormányzatok megszüntetését tekintették. 1861-ben pedig az önkényuralom felszámolásának első jele az önkormányzati hatóságok visszaállítása volt. Az 1860. december 3-án 11 évi szünet után összeülő Borsod megyei közgyűlés emlékirattal pótolta a hiányzó 11 évi jegyzőkönyveket. Az emlékirat jól rávilágít arra, hogy az önkényuralmi korszakból ez a közgyűlés mit tartott legsérelmesebbnek. Szemelvényül álljon itt néhány részlet „figyelmeztetésül a jelen, s szózatul az utókorhoz".